Édes, mint a citrom | BingJiu ff

Prológus

Shen Jiu sosem volt jó ember. Nem cselekedett jó dolgokat. Így mint ahogyan egy történetben az el volt várható, a gonosznak bűnhődnie kellett a tetteiért. És természetesen a főszereplő keze által.

Az egykori csúcsúr már idejét sem tudta annak, hogy mióta volt a vízi börtönben. Abban viszont biztos volt, hogy ha egyszer újjászületik, soha senkit nem fog bántani.

Megtanulta a leckét: Ha valakinek segítesz és egy cseppet is szerencsés vagy, akkor meg fogja hálálni. Viszont ha valakit bámtasz, akkor majdnem száz százalék, hogy bosszút fog állni érte.

Miután a volt tanítványa bezárta, tudta, hogy ebben az életében már nem lehet többé szabad. Ám az elején túlságosan makacs volt; nem akarta magának bevallani, hogy ezt a levest bizony ő főzte ki magának.

Ahogy közeledett a halálhoz, ráeszmélt, hogy itt nem a szörnyeteg tanítványa, és nem is Yue Qingyuan volt a felelős mindezért. Az egyetlen ember aki hibázott, az ő volt.

Nem telt bele tíz évbe, mire Shen Jiu meghalt. Még egy olyan erős halhatatlan, mint ő, sem tudja elviselni az olyasfajta bánásmódot, mint amit kapott. Már az is csoda, hogy eddig kihúzta. A halál neki már a fény volt a folyosó végén, így amikor meghalt, egyáltalán nem lett szomorú.

Fel sem fogta, hogy mennyi ideig, de csak lebegett egy üres térben. Azon a helyen meleg volt és kellemes nyári szellő simogatta minden irányból. Az összes fájdalma megszűnt létezni.

Csend volt.

Mindig is szerette a csendet. Soha nem kedvelt társalogni, vagy egyéb szociális eseményen részt venni. Eléggé befelé forduló személyisége volt.

Egy dolgot azért minden rossz tetténél jobban bánt. Soha egy olyan személy se volt az életében, akit igazán, szívből szeretett, akivel kimutathatta volna a valós énét. Nem volt egy olyan hely se, amit úgy valójában az otthonának érzett. Így hát mi értelme volt az életének? Ki az aki ha visszagondol rá, akkor azt jó érzéssel teszi? Senki. És ezt bánta a legjobban abban, hogy rossz ember volt.

Ám ezek a gondolatok egyszer csak tovaszálltak, a helyüket pedig az az édes hangulat váltotta fel, ami körülvette.

Az egész olyan volt, mint egy hosszú és nyugtató álom. Úgy érezte, soha nem akar belőle felkelni. Ám egyszer mindennek vége kell hogy legyen.

Hideget érzett és erős fényt. Nem tudta, hogy hol van, vagy hogy miért van ott. Egyszeriben mintha lenullázták volna, mindent elfelejtett. Nem csak az életében történt dolgokat, de a beszédet, az írást, az olvasást, sőt még a mozgást is.

Újjászületett.