𝐒𝐚𝐯𝐞 𝐦𝐞![𝐂𝐚𝐫𝐥𝐨𝐬 𝐒𝐚𝐢𝐧𝐳 𝐉𝐫.]

𝐊𝐈𝐋𝐄𝐍𝐂

S U M M E R

A tükör előtt álltam, két ruhával a kezemben, amiket váltakozva tartottam magam elé. Már legalább negyed órája csináltam ezt, és még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy melyiket vegyem fel az ebédre.

Sóhajtva dobtam le a ruhákat az íróasztalom forgós székere, majd hanyat dőltem a baldachinos ágyamon. Az arcomhoz szorítottam az egyik párnát, majd belesikítottam. Legszívesebben hangosan kiabáltam és sikoltoztam volna, hogy én ezt nem akarom. Nem akarom ezt az ebédet, nem akarok kérőket. Nem akarom ezt az életet sem.

Valaki kettőt kopogott az ajtómon, mire én gyorsan felültem, az ujjaimmal átfésültem a hajamat, majd kiálltottam, hogy "szabad".

- Szia, drágám - lépett anya a szobába, mire én megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, hogy nem a másik szülőm az.

Anya az íróasztalomhoz lépett, levette a két ruhát a székről, majd rám nézett.

- Még mindig nem sikerült választani? - kérdezte, mire elhúztam a számát, és megráztam a fejemet.

Édesanyám már a kezdtek óta tudja, hogy nem akarok koronahercegnő lenni, ahogy azt is, hogy semmi kedvem ezekhez a vacsorákhoz és ebédekhez. Most is egyből észrevette, hogy mennyire kedvetlen vagyok. Leült mellém az ágyra, és magához ölelt. Szükségem volt most rá, és nagyon hálás voltam, hogy ezt ő anélkül is tudta, hogy ki kellett volna mondanom.

Akkor, ott, anya ölelésében nem tudtak tovább tartani magam. A zokogás egyszer csak kitört belőlem, és a könnyeim nem akartam elapadni.

- Annyira sajnálom, kincsem - suttogta, és egy puszit nyomott a fejemre.

Ott ültünk ketten az ágyamon, én sírtam, anya pedig a hátamat simogatta, és én újra kisgyereknek éreztem magam. Eszembe jutott, hogy kicsi koromban mennyiszer vigasztalt hasonlóan. Előtte mindig főzött egy kakaót, aztán órákig ültünk ketten szobámban, egészen addig, amíg újra jó kedvem nem lett.

- Kérsz egy kakaót? - kérdezte, mire elmosolyodtam, és egy kis gondolkodás után bólintottam.

Anya magamra hagyott a szobába, de néhány perccel később újra visszatért, kezében egy bögre forrón gőzölgő kakaóval. Elvettem tőle az édes italt, majd belekortyoltam, mire érzések és emlékére ezrei rohamoztak meg. Kicsi koromban, a bátyáimmal ellentétben, sosem ittam este kakaót. Aztán egyszer, amikor nagyjából öt éves voltam, valaki kigúnyolt és édesanyám vigasztalásképpen kakaót főzött nekem. Viszont már évek óta, tizenhárom éves korom óta nem ittam ilyet, így most nagyon sok minden idézett fel bennem.

- Melyikük? - ült le mellém újra, miközben kíváncsian vizsgálta az arcomat.

- Tessék? - néztem fel rá értetlenül.

- Melyik fiú az? - kérdezte, én pedig éreztem, hogy elvörösödöm.

- Mi-miről beszélsz, anyu? - suttogtam.

Nagyon féltem. Féltem apától, hogy megtudja, mi folyik köztem és Carlos között. Azóta próbálok megfelelni neki, hogy a bátyáim lemondtak a koronahercegi címről. Hogy engem is megfelelő utódjának tartson, hiába nem vagyok se fiú, se pedig elsőszülött. Most pedig próbálok a lehető legjobb koronahercegnő lenni, de neki semmi nem jó. Baj, hogy Forma-1-et nézek. Baj, hogy Charlotte a legjobb barátnőm és Charles a legjobb barátom. Baj, hogy nem akarok még férjhez menni. Úgy érzem, sosem fogok tudni neki megfelelni, de az az igazság, hogy egy ideje már nem is akarok. Már csak egy dolgot akarok: Carlosszal lenni.

- Summer, hetek óta ragyogsz. Pontosan azóta, hogy Charles bemutatta neked a barátait. Látszik rajtad, hogy szerelmes vagy, de ne aggódj, apád eddig nem vette észre - mondta, amikor látta, hogy teljesen rémült vagyok. - És tőlem sem fogja!