A jégkirálynő (Átírás alatt)

Egymáséi

Ugyan abban a felállásban ültünk az autóban, mint reggel. Nát araszolt a dugóban, én mellette ültem az anyósülésen, Toni és Val pedig hátul. Én azóta nem tudtam magam elengedni, hogy Nát közölte velem, hogy találkozni fogok az anyukájával és az öccsével, még ha csak futólag is. Nem voltam jó ezekben, nem tudok jól ismerkedni és nem akarok semmit sem elrontani. Főleg nem Nát családjával. Imádkoztam, hogy minél tovább szenvedjünk a dugóban, de szerencsétlenségemre túlságosan hamar megérkeztünk. Nát begurult a garázsba, majd ahogy leállította a kocsit Val és Toni gond nélkül kipattantak majd be is csörtettek a lakásba. Az én kezem remegett a kocsi ajtaján, nem igazán akaródzott kiszállnom.

- Ne parázz már! – csípett bele az oldalamba a barátom.

- Te könnyen beszélsz. – dünnyögtem az orrom alatt

- Tudok segíteni valahogy? – hajolt felém, majd elkezdte az orrával cirógatni a fülkagylómat.

- Nem kell... Csak félek, hogy elszúrom. Nem akarom elrontani a családoddal. Szeretlek és remélem, hogy kedvelni fognak. Ezért görcsölök rá ennyire. – magyaráztam.

- Tudják, hogy szeretlek és hogy rettentően fontos vagy nekem. Brúnó már tegnap mondta, hogy nagyon várja, hogy megismerjen. Kíváncsi arra a boszorkára, aki képes volt engem elvarázsolni. – mondta, majd egy csókot lehelt az orrom hegyére. – Anyu pedig szintén. – az ujjai fürgén másztak a combom felé, majd finoman elkezdte gyúrni. – Lazulj el. Nincs miért aggódnod. – búgta a nyakamra, majd finom puszikkal kezdte behinteni.

- Látom elemedben vagy. – sóhajtottam.

- Te tehetsz róla. – dorombolta.

- Én?

- Aha. – szívta meg óvatosan a nyakamon a bőrt, de éppen csak addig, hogy ne maradjon nyoma. – Te, mert olyan átkozottul gyönyörű vagy, hogy ha rád nézek még a nevemet is elfelejtem. És mert te vagy a legerősebb ember, akit ismerek, mert kedves vagy, nemes és önzetlen. Egy igazi csoda. – a szavai hallatán a szemeimet azonnal homályos köd lepte el és minden kétely és aggály kiszállt a fejemből és semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak arra, hogy Nát tökéletes ujjai a csípőmet markolásszák, miközben a fülem és a nyakam közötti találkozást csókolja, nyalogatja és harapdálja.

- Ha most nem hagyod abba, nem fogok tudni bemenni a lakásba. – ziháltam, de ahogy beleharapott a fülcimpámba felnyögtem.

- Elvesztem miattad az eszemet Osváth. – mondta csillogó szemekkel, majd olyan hévvel csókolt meg, amitől lélegezni is elfelejtettem. Amennyire csak tudtunk átmásztunk a másikhoz, nem számított, hogy az ülés, a karfák és a biztonsági övek csatlakozója nyomja a testünket. Egybe akartam olvadni Náttal. Pontosan erre volt szükségem, hogy elfelejtsem azt is, melyik dimenzióban vagyok. Rá volt szükségem.

- Mi a szar van már? – hallottuk meg Toni hangját a bejárat felől. – Gyertek már be!

- Megölöm. – jelentette ki határozottan Nát, miközben a tekintetével még mindig fel akart falni. Én csak kuncogtam egyet, majd egy óvatos csókot nyomtam a szája szélébe és kiszálltam a kocsiból. Megpróbáltam a lehető legjobb állapotba szedni magam, miközben azt a kibaszott gombócot próbáltam leküzdeni a torkomban. Nát valami cifrát káromkodva szállt ki a kocsijából, a haja tiszta kóc volt, a tekintete még mindig fátyolos és minden izma feszes volt, a testtartásából sugárzott az állatias mozgás. A hajamat a fülem mögé tűrve óvatosan végig simítottam a számon, majd a nyakamon, ahol nemrég még Nát nyelve és foga karcolta a bőrömet. Természetesen ezt végig úgy, hogy a párom szemébe néztem. Élesen beszívta a levegőt és még jobban megfeszítette magát, miközben centiről centire végig mért. – Ne húzd ki a gyufát Doló. – mondta reszelős hangon, amitől azonnal megremegtem.