A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

85. Diggory-féle logikus gondolkodások

Másnap és harmadnap úgy tettem, mintha semmi nem történt volna. Nem tudom, pontosan ki lopta el az időt, de egyet biztosan meg tudok mondani: a tavaszi szünet kezdetéig eltelt időről csak halvány emlékképeim maradtak meg. 

Persze az ikreknek ki kellett szúrni, hogy valami nem stimmel velem, aminek nagyon nem örültem. Máskor hozzájuk futottam volna először a mappával, de az akkori körülményekhez mérten nem mertem. Valójában attól tartottam, hogy elsírom magam előttük - és nincs az az istenség, hogy Margaret Diggoryt sírni lássák. Így emésztgettem magamban, amíg szükségét éreztem.

Egy halvány mosollyal azért jutalmaztam a kísérleteiket, amiket magamban csak DLF-nek, azaz a Diggory-lány felvidításának neveztem.

De azt hiszem, nemcsak nekem voltak rossz napjaim. Harry egyik reggel hullasápadt arccal megállított a Nagyterembe menet. Egyszerűen csak elém állt, és szólásra nyitotta a száját, majd szinte azonnal be is csukta.

- Mit szeretnél, Harry James Potter? - kérdésemtől elhalványult, attól tartottam még el is ájul a végén. Végül csak csendben baktattunk vacsorára menet. Úgy véltem, a fiú csak szeretne nem Hermione és Ron társaságában vacsorázni menni. Fél szemem azért rajta tartottam, ha valami esetleg történne, merthogy újraéleszteni nem tudok.

- Margaret... - suttogott végül. - Elolvastad azt?

Természetesen nem vagyok bolond, sem hülye, így értettem: a mappámra gondol. Rajtam volt a fehéredés sora, de bólintottam. Nem akartam róla beszélni, még az is átfutott a fejemen, hogy inkább az ikrekkel kellett volna elindulnom, csak, hogy ne kelljen ilyen és ehhez hasonló beszélgetésen átesnem.
Kerültem mindenkit, amennyire tudtam, csak feltűnésmentesen, ki ne szúrják tépelődöm valamin.

- Tudtál beszélni róla valakivel? - kíváncsiskodott tovább. Feltételeztem, a keresztapjára gondol.

- Még nem. Túl sok a kérdésem... - mormoltam neki én is halkan. Ki tudja, hol van füle Umbridge-nek... izé, a Roxfortnak. - Először meg akartam nyugodni. Nem tudok akárkivel beszélni róla  - hangsúlyoztam ki az akárki szót, hátha megérti. - Így az unokabátyám tervezem felkeresni. Csak hát... nem akarom feltűnően elrángatni a barátai közül. Nem akarom, hogy tudjanak róla, kérdezősködjenek.

- Érdekelne a sajátom - tűnődött el. - De nem tudom, be tudok-e még több információt fogadni. 

Összevontam a szemöldököm. Lehet végre kiböki, miért akart megszólítani.

- Figyelj... - fordult felém a Bejárati Csarnokban. - Mindenképp beszéljünk, mert el akarok mesélni valamit. De látom, téged is nyomaszt valami.

A figyelmességével teljesen meglepett engem, majd - mielőtt válaszolhattam volna bármit - elsétált mellettem, magamra hagyva a gondolataimmal. Harry Potter figyelmes. De ezen túl más is aggasztott: ha ő kiszúrta, más is észrevette vajon? Eddig ahhoz voltam szokva, hogy az unokabátyám olvas bennem úgy, mintha csak egy nyitott könyv lennék.

Felprüszköltem - Dudley Dursley hibája, hogy ezek a mugli szólások bekerültek a szókincsembe. Hihetetlen. Lehet, talán vele kéne beszélnem erről? Hm... Kár, hogy nem tudunk találkozni. Levélben mégsem írhatom meg, amit megtudtam. 

Cedricet végül a vacsoránál szúrtam ki, jókedvűen csevegett a barátaival - Marcela, Judy egyik barátnője súgott valamit neki, mire neki - mindent megszégyenítve, amit az etikettről tanultunk korábban, a töklé az orrán folyt ki. A lány hangosabban nevetett erre, de Noah reakciójából, aki úgy tűnt, a napokban Cedhez nőtt, fintorogva, röviden és élesen nevetett fel. El kellett fojtanom egy mosolyt. Én bezzeg csak turkáltam az ételem, és lemondóan néztem, ahogy a vacsorára szánt pásztorpitém a villám hatására morzsálódik. Aztán csak eltűnt, együtt a többi étellel.