Juhar levelek alatt | ✓

második fejezet - megláttam a fonalat

Két héttel később

Gyász. Nem szeretett fekete ruhákba járni, nem szeretett olyan emberek szemébe nézni, akik tudták, akik sajnálták és szánták őt. De azt is gyűlölte, hogy mindenki kezdett továbblépni a kezdeti sokkon. Elfelejtették már, hogy nem volt velük. Volt olyan pillanat, amikor Kento is elfelejtette. Tovább ment a napjával, és csak éjszaka jutott el az agyáig, hogy az anyja már nem volt ott velük. Talán akkor, amikor a telefonjáért nyúlt volna, hogy lefotózzon neki az út szélén egy virágot, vagy amikor a segítségét szerette volna kérni abban, hogyan filézzen ki egy sügért.

A napjai egybeolvadtak. Shoko négy napot töltött vele a híreket követően. A vendégszobában aludt, és minden reggel egy forró reggelivel várta. Pedig Shoko sose volt jó az érzelmek kimutatásában. Magának való volt. Mégis mikor megtudta, hogy mi is történt tüstént szabadságot vett ki és egészen Kiotóból levonatozott Tokióba. Amikor először meglátta őt, két keze közé szorította az arcát és összeérintve a homlokukat csendben a mellkasára vonta őt. Azelőtt talán háromszor ölelte meg mindösszesen a nőt, hosszú barátságuk óta. Kento nem bánta. Szüksége volt a női gyengédségre és Shoko megadta azt neki. Hálás volt a neki, főleg mert tudta, hogy milyen fontos volt a barátnőjének a munkája. Orvos volt és egy orvos nem vehetett csak úgy ki egy szabadságot. De Shoko még ezt is elintézte a kedvéért. Ott volt mellette a temetésen, egyik oldalán Yu a másik oldalán Shoko. Mellettük pedig még a kéretlen érintéseket is elbírta a vállain.

De nem szeretett a temetésre gondolni. Nem szerette temetésnek hívni. Búcsúzás? Szertartás? Bármi csak nem temetés.

Bánta, mikor a nő utoljára megölelte és elhagyta a tokiói lakását. Egyedül nehezebb volt megküzdeni az emlékekkel, a szívszorító tudattal. Olykor dühös volt. Magára, arra a nőre, aki későn talált az anyjára, az orvosokra, mert nem voltak képesek gyorsabban odaérni. Mindenkire. Olykor ürességet érzett. Fakó homályt. Olykor volt, hogy nevetett, de aztán egy furcsa bűntudat támadta meg, mintha megszabta volna magától a boldogságot. Olykor csendben teltek a napjai.

Rosszabb kedvvel kortyolta reggelente a kávéját. Nem mosolygott az emberekre, kevesebbet aludt, és azok az apró örömök, amelyek addig megtelítették a napjait, valahogy semmivé foszlottak. Nem izgatta fel egy újabb recept, amit a közösségi média oldalán talált, nem próbálta ki a kedvenc péksége újdonságait, nem beszélgetett a pékségben dolgozó kedves lánnyal, aki addig mindig mosolyogva fogadta. Nem ment el munka után a munkatársaival ebédelni, vagy beülni egy kocsmába. Valahogy nem érezte azt, hogy kedve lett volna az emberekhez.

Yu-t és Shoko-t kivéve, bár a nő több száz kilométerre volt tőle, így ez a veszély kevéssé fenyegette.

Megszokott mederben teltek a napjai, de a harmadik hét elején egy furcsa gondolat ütött otthont a fejében. Egy rég nem látott kávézóba vágyott. Még egészen régen, talán két-három éve járt ott utoljára az anyjával. Emlékezett a chai latte-ra, amit ott ivott. Fűszeres volt, kardamom és vanília keveredett benne, de emellett kellemesen édeskés volt. Kento nem volt oda az édességekért, de ez az ital neki is megtetszett. A kávézó messzebb volt tőle, a külvárosban, ahol az anyja egykoron lakott.

A munkája után mégis a kávézó felé vette az irányt. Lehajtott fejjel szállt fel a metróra, figyelte a folyton cserélődő arcokat, a matató ujjakat és az arcok elé tolt képernyőket. Mindenki úton volt, más-más irányba tartottak, az utazás mégis összehozta őket. Figyelte a kijelzőt, a sötétséget és végül ő is kilépett a peronra maga mögött felejtve az összegyűlt tömeget.

Puha léptekkel ment fel a lépcsőn, a feje fölé húzta az esernyőjét és csendben tette meg a távot. Rég járt itt, talán az anyja halálát követő első hétben, hogy rendbe szedje a nő lakását. Kidobja a romlandó élelmiszereket, kitakarítson és úgy hagyja ott a lakást, mintha mi sem történt volna. Ne látszódjon többé rajta, hogy egy élet maradt félbe. Mikor Kento betette a lábát látta, hogy az asztalon már megpenészesedett a kenyér, hogy a barackok is megrohadtak, hogy az anyja sebtében lerúgott cipője még mindig az előszoba kellős közepén hevert. Minden-minden annyira eleven volt. Túlságosan is erősen árulkodott arról, hogy valaki élt ott, valaki, aki már nem tért vissza.