Döntések [Drarry ff. 18+]

14. Elveszve

Harry egyszerűen lefagyott. Órák teltek el, ő pedig még mindig csak egyhelyben ült a kanapén, a kezében lévő pálcát és a levelet bámulva mereven. Ha rajta múlt volna, a padlóról sem kel fel, de fél füllel hallotta, hogy az ikrek valami vészhelyzetre hivatkozva magyaráznak az igazgatónőnek és maradni akarnak a kastélyban. Nem igazán figyelt, vagy hallotta, de mivel a két fiú még mindig mellette ólálkodott, így gondolta, hogy sikerrel jártak. George eltűnt egy időre, Harry pedig egy táskát látott nála, így arra következtetett, hogy nem fogják egyhamar magára hagyni, aminek örült is, meg nem is. Üresnek érezte magát, könnyei elapadtak, mégis úgy viselkedett, mintha gyászolna. Mintha egyszeriben visszaugrott volna az időben és ismét átélte volna Sirius halálát, pedig még azt sem tudta, mi történt pontosan, miért kellett Dracónak azonnal távoznia egy szó nélkül.

- Órák óta egy szót sem szóltál, haver - szólította meg George halkan. Harry boldogtalanul felhorkantott, még mindig a kezében lévő levelet bámulva. Félt kibontani és elolvasni, mintha az csak még több szenvedést okozhatott volna neki, pedig nagy késztetést érzett rá, hogy felnyissa.

- Azért hagyta itt, hogy elolvasd - közölte csendesen Fred, Harry pedig először nézett fel rájuk. Mindketten feszülten bámulták, mintha attól féltek volna, hogy Harry egyszer csak fogja magát és Draco keresésére indul. Megfordult a fejében, de valami nem engedte. Egyszerűen tudta, hogy nem teheti meg, hogy lelép és minden feladatát hátra hagyva a fiú után indul, ettől pedig kettéhasadt a szíve. Tehetetlenül felmordult és talpra verekedte magát.

- A szobában leszek - jelentette ki csendesen, az említett helyiség felé lépve.

- Ne csinálj semmi őrültséget - kérte halkan Fred, mielőtt becsukta volna az ajtót maga mögött. Harry az ajtónak dőlve a földre csúszott, Draco pálcáját maga mellé rakta, majd két kezébe fogta a levelet. Tudta, hogy túl kell ezen esnie, így kicsit talán túl agresszíven tépte szét a borítékot, majd kiemelte a benne lévő lapot és remegő kézzel széthajtva kezdte olvasni.

Harrynek.

Sajnálom, hogy így kellett távoznom. Azt mondtam, hogy a világos oldalt segítem és remélem elhiszed nekem, hogy ezzel a döntésemmel is ezt teszem.

Sajnálom a támadást, csak bízni tudok benne, hogy mindenki jól van és neked sem esett bántódásod; azt nem élném túl.

Nem tudom, találkozunk - e még valaha, láthatom - e még ebben az életben a mosolyod, de köszönettel tartozom, mindenért, amit értem tettél. Megtiszteltél a bizalmaddal és megértettél velem valami nagyon fontosat, aminek az apám évekig az ellenkezőjét sujkolta belém.

A szeretet nem gyengeség, érezni és boldognak lenni sem az. Rosszabb lenne, ha enélkül a felismerés nélkül kellene visszatérnem abba pokolba. Minden pillanatban fel fogom idézni az elmúlt hónapok alatt gyűjtött sok boldog emléket, veled, reménykedve, hogy egyszer még a szemedbe nézhetek és elmondhatom, hogy köszönöm.

Megmentettél. Még ha most nem is úgy érzed, te tetted ezt, Harry és ideje, hogy magadra és arra koncentrál, hogyan nyerheted meg a háborút.

Nem tudom mi vár rám, ha esetleg tényleg nem találkozunk többé, szeretném, ha tudnád.

Szeretlek, Harry Potter.

Ég veled.

D. L. M.

Harry olyan mértékű szorítást érzett, mint még soha. Saját könnyeiben fulladozva olvasta el újra és újra Draco utolsó sorait, átkozva magát, amiért nem volt elég bátorsága még akkor kimondani az érzéseit, amikor lehetett. Draco megtette. Újra és újra elolvasta a mondatot, mintha csak nem hinne a szemének, de a szavak nem mozdultak.