Te vagy az! /BEFEJEZETT/

Epilógus

Huszonkilencedik fejezet
🥂

Augusztus 6.
Két nap az esküvőig..

Tudtuk, hogy előbb-utóbb eljön ez is. Úgy láttam Patrikon, hogy már egész jól kezeli, vagy csak elfogadta..
— Csak miattad csinálom végig — néz a szemembe, majd fellép a hajó rámpájára.
Először is: Büszke vagyok arra, hogy egy párt alkotva lehetünk jelen ezen az eseményen.
Másodszor: rohadtul utálok hajókázni.
A hullámok és az a sós szag, amely körbe lengi az egész helyet, eszméletlenül undorító.
Összeségében egyikünk sincs itt szívesen, szóval ez egy kemény út lesz!

Két nap múlva esküvő, ezért tegnap felültünk egy repülőgépre és egyenesen az Atlanti-óceán keleti partjáig sodort az élet, ahol egy hatalmas jakt hullámzott a vízen. Csak ketten jöttünk, Ron, Samu és Gerda el sem akartak jönni erre a felfordulásra. Azt mondták ők nagyon jól megvannak otthon is, békességben és egészségben. Hát én is ezt választanám, így nem hibáztatom őket.
Szóval így csöppentünk erre a hajóra, ami biztos vagyok benne, hogy drágább mint tíz családi ház berendezve (értsd. bútorokkal, kutyákkal és olyan mosogatógéppel, amiben makulátlan tisztára mosódik a poharad).
— Három napig alszunk itt? — mutatok körbe a lakosztály nagyságú szobánkon. — Jobb mint egy szállodában! — hüledezek.
— Ha már anyám házasodni kíván, akkor olyat választ, akivel megéri.. — méri fel Patrik is a terepet.
Kinyitogatjuk a tök üres fiókokat és szekrényeket, amik még így is megbabonáznak. Belehuppanok az ágy matracába, ami elnyel és ezt az időt kihasználom arra, hogy stresszeljek azon, miért nincsen két ágy, amikor direkt úgy kértük.. Ezután viszont Patrik is befekszik mellém, így már teljes zavarban lehetek.
— Tiszta vörös vagy — jegyzi meg szórakozottan.
— Á dehogy.. a paplan a gond, túl puha, szinte már sérti a bőröm — rejtőzök el a takarót magamra rántva. Patrik nyilván csak nevet rajtam, teljesen fesztelenül és lazán viselkedve. Neki semmi gondja azzal, hogy éppen egy ágyban vagyunk.
— Áttérek a fürdőszobára — mondom és elmenekülök gyorsan, csakhogy az ottani sarokkád sem néz ki biztatónak.
— Úgy látom megvan a másik ágyunk — már nem is kell látnom, hogy tudjam vigyorog.
— Igen, biztosan ezzel tévesztették össze, de azért jobb, ha utána járunk — ajánlom fel, mire bólint.
Tudom, hogy már aludtunk együtt, de akkor még nem volt kimondva, hogy egy pár vagyunk.

Két napig úgy érezhettük magunkat, mint a milliomosok. Luxus körülmények és friss ételek (olyannyira friss, hogy reggel még láttam, ahogyan kifogják, ebédre pedig a tányéromra került szegény halacska).
Az utolsó délutánunk a nagy nap előtt nagyon jól telt. Körülöttünk mindenki feszülten intézkedett és tökéletesítették a ceremónia helyszínét, amíg mi pompásan elvoltunk a jakuzziban és napoztunk az óceán közepén.
— Most jut eszembe! Anyukád arra kért vacsorázzunk ma este velük — csavarom magamra a törülközőt, miközben Patrikra nézek.
— Nem — vágja rá egyből.
— Egészen idáig próbáltuk elkerülni őket, de mégiscsak egy hajón vagyunk — tárom szét a kezem. — Előbb-utóbb muszáj túlesni rajta..
— Az utóbbot választom.
Szúrós szemmel nézek rá.
— Nekem semmi kedvem ehhez, Lyuki! Tökéletes hely, tökéletes páros csak éppen mi nem illünk a képbe.
— Ezt hogy érted? — húzom össze a szemöldököm.
— Mi csak szívességet teszünk, azt általában nem jókedvükben csinálják az emberek. Én elvállaltam, hogy végignézem a ceremóniát, te pedig szívességet tettél nekem azzal, hogy elkísértél.
— Azért jöttem veled, mert nem hagyhattalak magadra egy ilyen helyzetben — pontosítok és közelebb lépek hozzá. — Ha már itt vagyunk akkor élvezzük, nem tart örökké! — nézek a kékes szemeibe.
— Igazad van — úgy mondja, mintha ez csak most esett volna le neki. — Teljesen igazad van! — a kezébe fogja az arcom és megcsókol aztán vigyorogva elsiet.
Nem tetszik ez nekem.
Nagyon nincs rendben ahogyan az előbb nézett rám!
A következő másfél órában sehol sem találtam, pedig megnéztem mind a három emeletet, de semmi. Senki nem látta, nem hallottak felőle és kezdtem azt érezni, hogy valami bazinagy hülyeséget csinált, de aztán a szobánkban rábukkantam. Éppen nyújtózkodott, mikor benyitottam.
— Hát itt vagy? — szaladok felé. — Már tűvé tettem mindent érted, te meg éppen aludtál? — ölelem magamhoz.
— Nem aludtam, hanem gondolkoztam és írtam egy köszöntőt. Megnézed? — mutatja felém a telefonját.
— Egy mit? — hunyorgok és leülök az ágyra.
A szöveg elejére tekerek és olvasni kezdem.