A tiltott kívánság

I.

Egy pitypangokkal teli mezőn találtam magamat. Közel s távol sehol egy lélek, egy kis kunyhó vagy akár egy kósza állat. Azt sem tudtam igazán, hogyan kerültem ide, az egyik pillanatban még a sötétben feküdtem, fejemen a fejhallgatómmal és próbáltam elaludni a következőben pedig már itt voltam. A végtelen gyermekláncfű mezőn.

A nap éppen lenyugvóban volt, vörösre, rózsaszínre és lilára festette az eget és a ragacsos bárányfelhőket, melyek lassan cammogtak az égen. Enyhe szél fújt keresztül a mezőn és a kákicsok vele táncoltak jobbra-balra.

Áttúrtam a zsebeimet, de csak egy csorba ollót találtam a ruhám balszélső zsebében.

Furcsa.

Megforgattam a kezemben az életlen ollót, ami itt-ott rozsdás is volt. Egy számomra ismeretlen nyelven belevéstek a fémbe egy szót és mellette egy félholdat pillantottam meg. Nem nézegettem sokáig, inkább visszatettem oda, ahol találtam. Túlságosan megijesztett és túlontúl sok kérdést vetett fel az ismeretlen tárgy a zsebemben.

Leszakítottam egy pitypangot és csak bámultam a fehér bóbitáját. Mikor kislány voltam az összes útmenti gyermekláncfüvet összeszedtem, amit találtam, nagy levegőt vettem és elfújtam a magokat, miközben kívántam. Hisz mindenki tudja, hogyha talál egyet, akkor rá mosolygott a szerencse és kívánhat egyet.

Eddig azonban egyetlen kívánságom sem teljesült, amit a virágoktól kértem.

Tettem pár lépést a végtelen mezőn előre, majd úgy döntöttem, leszakítok egy pitypangot a sok közül és megformálok a fejemben egy kívánságot. Éppen az ajkaimhoz emeltem a bóbitát, mikor egy piros kockás inges fiút pillantottam meg a távolban, hátán puskával. A fiatalember egyenes rám nézett, majd futásnak eredt az irányomba.

Döbbenten álltam, kezemben az elfújásra váró kutyatejjel, a srác pedig idegesen figyelt engem és a kezemben lévő növényt. Amint lefékezett előttem, lihegve kiverte a kezemből a virágot és miközben az a földre hullt, szétszóródtak az apró magok, felültek a szél hátára és messze repültek tőlünk.

– Te teljesen megőrültél?! – fogta meg a vállamat és erősen megrángatott.

– Ki vagy te? – kérdeztem vissza, miközben próbáltam lefejteni magamról az ujjait, de vasmarokkal szorította a vállamat.

– Na és te ki a franc vagy? Talán az egyik közülük? – tudakolta, majd elvette az egyik tenyerét a vállamról és a puskájáért nyúlt.

– A nevem Emma, és fogalmam sincs hol vagyok – emeltem fel reszketve a két kezemet.

A fiú arca megenyhült, elengedett, majd tett egy lépést hátra és alaposan áttanulmányozott. Én is így tettem vele. Kockás inge megfeszült a karján, kopott farmert viselt és barna bakancsot. Fekete, enyhén göndör tincsei kuszán meredtek az ég felé, mintha napok óta nem fésülködött volna, kék szeme pedig nyúzottnak tűnt.

– Gyere – ragadta meg a csuklómat erősen és húzni kezdett abba az irányba, amerről jött. – Nem maradhatunk sokáig! Szerda van, ilyenkor támadnak a legtöbben – tájékoztatott, mintha tudnom kellett volna miről beszélt.

Futva indultunk el. Nem engedte el a csuklómat, én pedig próbáltam rájönni mégis hol lehetek, ki ez a fiú és mégis miről beszélt. Minden annyira zavaros! Én csak el akartam menekülni a világ elől, nyugalomra vágytam, egy olyan helyre, ahol senki sem talál meg és nyaggat a baromságaival. Ahol nem kell azon görcsölnöm, vajon kivel fogok együtt dolgozni egy csapatfeladaton, mennyire fognak ismételten bolondnak nézni és nem hagyni, hogy érvényesüljek. És ahol nem kell az idióta szaktársaim miatt idegeskednem és a panaszkodásaikat hallgatnom, ahogyan azt sem kellene elviselnem, hogy ismételten lehurrogják azt, akinek legalább lennének ötlete, vagy legalább próbálkozna megoldani egy szituációt.

Egy húszéves lánynak nem a stresszből kéne állnia az egyetemi éveinek, hanem a bulizásból, de nekem úgy fest fordítva lett megírva a sors.

Vajon mennyivel jobb ez a hely, ahol most vagyok, mint ahonnan jöttem?

Elrobogtunk egy mohával benőtt, elhagyatott buszmegálló mellett. A tábla, amely jelezné, hogy ez egy megálló, már félig törött. A padokból már csak a fémváz maradt, ami körül megült a moha.

Elszakítottam a tekintetemet róla és előre néztem, nehogy orra bukjak és magammal rántsam a fiút is, ugyanis még mindig a csuklómat szorongatta.

A távolban egy falucska körvonalai tűntek fel, nem láttam sok házat, viszont örültem, hogy végre civilizációt pillanthatok meg. Ahogy beértünk a házak közé, apró kavicsok ropogtak a talpunk alatt és embereket láttam házakba menekülni. Néhányan ijedten, mások idegesen méregettek, amit nem igazán értettem.

A házakra vetettem inkább néhány pillantást és meglepve figyeltem meg, hogy mind egyforma fából készültek és ugyanúgy néztek ki. A távolban egy kastély tornyait véltem felfedezni.

Különös. Mégis hol lehetek?

Az ismeretlen srác tovább rángatott egy olyan épület felé, mely egyáltalán nem hasonlított a sorházakra. Úgy tűnt, mintha valami irodaféle lenne, de le voltak húzva a redőnyök, így nem láttam be az ablakokon. Hangos csattanással kinyitotta az ajtót, majd bevonszolt rajta és bevágta mögöttünk.

– Ugye nem kívántál, mielőtt megérkeztem? – szegezte nekem a kérdést idegesen.

Ide-oda ugrált a kék szempár az arcomon én pedig úgy éreztem kocsonyává változik a lábam és menten szétterülök a padlón. Ekkor egy sikoly szakította ketté a levegőt.

– Szóval? – sürgetett nyugatlanul. – Ugye nem hoztad ránk a kívánságoddal őket?

Újabb sikoly hangzott fel, majd még egy. Ijedten kaptam a hangok irányába a fejemet, de semmit sem láttam a lehúzott redőnyök miatt. Oda szerettem volna lépni az egyik ablakhoz, felrántani valamelyiket és kinézni, hogy mégis mi zajlik odakinn.

Amikor már fordultam volna, hogy éhes kíváncsiságomat kielégítsem, a fiú megragadta a kezemet és magához penderített. Nekiestem a mellkasának és ezerrel dübörögni kezdett a szívem a bordáim közt, ahogyan egymáshoz értünk.

– Ne ölesd meg magad már az első éjszaka! – parancsolt rám. – És válaszolj már a rohadt kérdésre! Ez most életbevágóan fontos!

Újabb sikoly szakította ketté az éjszakát. Megdermedtem és legszívesebben bevackoltam volna magam ennek az idegen srácnak a karjai közé, de eltolt magától és dobolni kezdett a lábával, sürgetve, hogy válaszoljak már a kérdésre.

Gombóc nőtt a tokromban és úgy éreztem magam, mintha egy kisgyerek lennék, aki a tilosban járt azzal, hogy kívánni akart valamit egy pitypangtól, miközben elfújja a magokat.

– Nem mondtam ki, csak a fejemben fogalmaztam meg – válaszoltam, miközben a ruhámat kezdtem el birizgálni.

Elkomorult a tekintete, majd villámokat szórt a zafír szempár és ökölbe szorította a két kezét a teste mellett.

Valami rosszat tettem, ebben teljesen biztos voltam. Viszont fogalmam sem volt arról, hogy miért akkora baj, ha valaki kívánni akart?

Elnéztem a fiú mellett a sötét szobába, ahol csak egy lámpa fénye pislákolt az egyik asztalon. Nyitott könyvek hevertek szanaszét és papírgalacsinok a padlón.

– Ránk szabadítottad őket! – sziszegte, majd a vállán lógó puskáért nyúlt.

– Kiket? – kérdeztem vissza ijedten, miközben a fegyverre meredtem.

Most le fog lőni? Mert kívánni mertem?

Álltunk egymással szemben, a kérdés kettőnk között lebegett. Én biztos voltam benne, hogy végem, ő pedig a puskát markolta olyan erővel, hogy attól féltem szétpattan az ujjai közt.

– A rémeket! – felelte, miközben félretolt és az egyik ablakhoz lépett, majd óvatosan kilesett a redőnyön át és gyorsan visszarántotta. – Nem lett volna szabad megfogalmaznod sem azt a kívánságot!

***

Kövess ezen paltformokon is, az extrább tartalmakért ;) :

Tiktok: welcome_to_viki_library

Instagram: victorianighyauthor