To be loved and to be in love

Prológus

Nem egy könnyű része volt az életemnek az az időszak. Őszintén szólva, azokban az időkben voltam a legboldogtalanabb. Szokták mondani: "minden kezdet nehéz". Nos, én teljes mértékben egyetértek ezzel a kijelentéssel.

16 évesen döbbentem rá arra, hogy változásokra van szükségem. Nem is kis változásokra. Nehéz volt akkoriban, és úgy gondolom, ezek nem csak kicsi és alaptalan tinédzserkori problémák voltak. Voltak álmaim, eléggé nagy álmaim, amiket apránként próbáltam megvalósítani. De nem volt könnyű. Hogy is lett volna könnyű, hogyha minden reggel arra ébredtél volna fel, hogy ez neked nem fog menni? Márpedig én minden nap így ébredtem fel. Volt alapja? Hát persze hogy volt. Nem volt egyszerű úgy élni, hogy minden egyes nap megkaptam az osztálytársaimtól, hogy valami nincs rendben velem. A "barátaim" nem vettek figyelembe, egyszerűen csak átnéztek rajtam, vagy csak úgy tettek mintha érdekelném őket. Mindenben a versenyt látták, csak az számított nekik, hogy mindenben jobbak legyenek nálam. Amikor mindig csak a hibáimat halmozták fel, és zúdították rám egyszerre, eltört bennem valami. Egy teljesen önbizalom hiányos embert alkottak belőlem. A fiú, aki lekövérezett mindenki előtt, gúnyosan megkérdezte tőlem: "Nos, ilyenkor hol van az önbizalmad?" Teljesen kiölték belőlem. És ez mindenben elég rendesen megmutatkozott. Kezdve azzal, hogy nem mertem kimenni az utcára smink, és egyéb kence-fice nélkül. A legapróbb hibáimat is próbáltam elfedni, hátha eggyel kevesebb dologba tudtak belekötni. Vagy amikor nyáron 40 fokba, amikor mindenki rövid, alig takaró nadrágokban próbálta túlélni az ítéletidőt, én hosszú, farmernadrágban éltem mindennapjaimat. A strand szóba se jöhetett. Vagy esetleg a fiúk. Amíg a barátaim nagy része boldog párkapcsolatban élt, én kétségbeesetten próbáltam megtalálni a tökéletes embert. Egy idő után pedig feladtam. Nem mindent, de elég sok dolgot. Csak egyetlen dolog maradt meg az életemben elég erősen, és mélyen. Az pedig a zene volt.Hetente egy alkalommal énekelni jártam, ahol mintha egy teljesen más emberré váltam volna. A zenén keresztül tudtam kiadni magamból a fájdalmat, és minden rossz dolgot. Ez volt már akkor is az álmom. Hogy zenélhessek addig ameddig élek. Hogy leülhessek a zongorámhoz, és énekelhessek anélkül, hogy félnem kellene attól, hogy valaki kinevet, vagy kigúnyol. Gyakorolni is csak úgy voltam hajlandó otthon, ha a szüleim kiugrottak a boltba egy fél órára, vagy elmentek aludni. Legjobb esetben kilenc óra körül elvonultak a szobájukba, így még tudtam egy órát gyakorolni lefekvés előtt. A tanárom volt az egyetlen, aki próbálta csiszolni a hangommal együtt az önbizalmamat is. Természetesen nem volt könnyű dolga. Az iskola által megrendezett koncerteken is csak nagy unszolás árán voltam hajlandó fellépni, akkor is csak egy-két alkalommal. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy a mostani nagy hírnévvel rendelkező emberek vajon hogyan kezdték a munkájukat. Vajon ők is önbizalomhiánnyal küszködtek? Vagy már akkor eltökélten tudták mi akarnak? Ezek a kérdések kavarogtak az agyamba általában, ha énekelni kezdtem. Ugyanis nekem volt egy álmom, amelyet megakartam valósítani csendesen, úgy, hogy csakis én tudtam róla.