| Megperzselt Jégszív | [BEFEJEZETT]

XXXVI.

| Az Árnyak Bibliája |

A hosszadalmas lépcsősor végét csak a katakombából felszűrődő gyér fény jelzi. Loki testtartásából kiolvasom, hogy szerinte egyáltalán nem jelent jót, ha fény van idelent. Főleg, hogy erről a föld alatti helyiségről - ami ki tudja, mekkora -, senki sem tudott. Még mielőtt kilépnénk a lépcsőházból, megállunk, falnak vetjük a hátunkat. Hallgatózunk. Halk beszédet, mormogás, lépések dobbanását, csoszogását keressük. Megkönnyebbült, halk sóhaj hagyja el a torkomat, amikor ezek egyikére sem kapom fel a fejemet. Nagy valószínűséggel nincs a közelünkben senki és semmi.

Kilépve a fal takarásából két oldalra hosszú folyosó húzódik, itt-ott megszakítva egy ajtóval vagy épp egy elágazással. Túl sok a sötét folt a folyosón. Jobbra mellettünk fent a falon fáklya lobog, a következő jóval messzebb van.

-Fogadok öt aranyban, hogy Árnyak járnak idelent! - Ha nem ilyen helyzetben lennénk, elnevetném magam. Loki is valószínűleg feszültségoldásnak szánta.

-Tartom! - Nika ajka széle megrezzen, mosolyra húzódik. Azonban ez a szeméig már nem ér el. Loki hátrapillant rám. Vigyora csalókás, mert szeme sötéten csillan. Megforgatom a szemem.

-Rendben! - Adom be én is a derekam. - Merre menjünk? - Újra végigpásztázom a sötét, kőbe vájt folyosókat. A hideg végigfut a gerincemen, vastag pulóverem és a kezemen lobogó tűz ellenére érzem, hogy libabőrős leszek.

-Ott van egy nyitott ajtó - bök az állával abba az irányba Loki, amerre a faajtót megpillantotta. Nikával egy néma bólintással jelezzük, hogy mehetünk. A falhoz tapadva, árnyékok között mozgunk. Bár nem láttunk és nem hallottunk idelent eddig senkit, igyekszünk minél óvatosabbak lenni. Egy rossz lépés, vagy elég lelöknünk valamit, a visszhang kilométerekre elérhet.

Az ajtóhoz érve megállunk. Loki óvatosan és lassan mozog, bepillant a szobába. Leeresztett vállából látom, hogy minden rendben, nincs odabent ellenséges lény. Követjük be az ajtón. Egy négyzetalakú, nagy asztal áll a helyiség közepén, szélein itt-ott gyertya pislákol. Nem ül por az asztalon, a falakat övező könyvespolcokon. Járt itt valaki és nem is olyan régen.

Nika az asztalon heverő könyvekhez lép, míg mi Lokival a polcokon lévőket futjuk át. A végéhez érve fejrázással jelezzük egymásnak, hogy egyikünk sem talált semmi említésre méltót.

Újra a folyosót járjuk, több kereszteződésen átmentünk már. Volt, hogy elfordultunk jobbra, vagy ha kedvünk úgy tartotta, akkor balra. Minden ajtón, ami attól függetlenül, hogy zárva volt, vagy nyitva, benéztünk. Sajnos nem találtunk semmit idelent és szerencsénkre nem találtuk szembe magunkat az ellenséggel sem. Az előző kereszteződésnél várnunk kellett, mert morgásokat hallottunk. De végül elhaltak.

Könyvekkel teli szobákat néztünk át. Volt amelyik üres volt, volt amelyikben asztalok és székek sorakoztak csak. Étkezőhöz és hálószobákhoz hasonló helyiségekben is jártunk. Cellákkal teli folyosók sokasága között is áthaladtunk, szerencsénkre egyiknek sem volt lakója. Legalábbis most. A csontok és ruhamaradványok azt jelezték, hogy egykor, réges-régen voltak idezárva élőlények.

Ahogy egyre mélyebbre hatolunk a palota alatti titkos katakombákban, úgy nő a nyomás a mellkasomban. Mintha azt jelezné, hogy közeledünk valami felé. Mint egy fémkereső. Folyamatosan hangot ad ki magából, de ha fémet - ez esetben bajt - érzékel, gyorsabb és hangosabb lesz a pittyegés. Próbálom nem a többiek tudtára adni, mit érzek. De nem vagyok biztos benne, hogy Loki nem érzi. Annyira új még számunkra ez a kötelék és az azzal járó képességek, hogy fogalmunk sincs pontosan, mikor érezzük a másikat. Mindenesetre Loki sem adja semminek sem jelét.