Blue Lights [L.R.H.]

- Tizenharmadik fejezet -

C a m e r o n

- Cam, várj meg, kérlek! – kiabál utánam Adam, miután kilépek az öltözőből. Feléje fordulok, a portánál áll, és a papírjait írja alá. Vállig érő haját most egy copfba fogta össze a tarkóján, és a jól megszokott világosrózsaszín nővérruha van rajta, ugyanis a héten a szülészeten van gyakorlaton.

- Szia! – köszöntöm vidáman, amikor mellém ér. – Egész nap nem láttalak – jegyzem meg, s elindulunk az osztálya felé.

- Egész nap a laborba rohangáltam, de hagyjuk is – vonja meg a vállát. Gondterheltnek tűnik. Zöld szemei szomorúan néznek egy pillanatra, majd a kijárat felé int. – Kijössz velem, míg rágyújtok? Akarok végre egy normális emberrel is beszélni, vagy megőrülök a sok anyukától – elnevetjük magunkat, s bólintok.

- Hidd el, a sürgősségin se jobb a helyzet – odakint megállunk a kijelölt helyen, és szétnézek a parkolóban egy ismerős autó után kutatva. Luke megkért, hogy menjek el vele karácsonyi ajándékokat nézni, mivel egy hét múlva indulnak Amerikába, hogy új dalokon dolgozzanak, illetve, hogy egy kisebb turnét is megejtsenek.

Az elmúlt egy hónap rettenetes sebességgel elrepült. Amióta megtudtam, hogy Liz beteg, a napjaim általában úgy telnek, hogy munka után benézek hozzájuk, beszélgetünk egy kicsit, és vagy hazasétálok, vagy Luke hazavisz. Bár többször fordul elő az utóbbi, amit egyáltalán nem is bánok. Élvezem Hemmo társaságát, és jót tesz a lelkemnek, hogy tudok vele mindenről beszélni. Az meg már csak hab a tortán, hogy bízik bennem és minden legbelsőbb félelmét megosztja velem, legalábbis ami az anyukáját illeti.

A turnéról pedig inkább ne is beszéljünk. Nem vagyok felkészülve arra, hogy elengedjem a srácokat. Annyira a szívemhez nőttek mindannyian, hogy attól félek, kibírhatatlan lesz nélkülük a két hónap.

- Úgy látom, rád is rád férne egy szál – szólal meg Adam, megtörve ezzel a csendet. – Nagyon elgondolkodtál valamin. Ugye nincs baj? – szabad kezével szétengedett hajamhoz akar nyúlni, de ekkor egy dudaszó hallatszik, mire a parkoló felé kapom a tekintetem, ezzel megakadályozva a srác cselekedetét. Magamban elvigyorodom, mikor meglátom Hemmings terepjáróját. Tudom, hogy direkt dudált ránk.

- Nem, nincs semmi gond – elmosolyodom, majd Adamre pillantok. – Most már megyek...

- Akartam kérdezni valamit, Cam – nagyot szív a cigarettából, és látom, ahogy eltéved a tekintete Luke felé.

- Kérdezd meg nyugodtan – csak haladjunk már!

- Jössz az esti halloweeni bulira? – baszki, az teljesen ki is ment a fejemből.

- Nem, nem tudok. Más programom van sajnos.

- Igen, azt látom – morogja az orra alatt. – Mindegy, majd legközelebb – mosolyodik el hamiskásan, majd biccent a kocsi felé. – Menj, ne várasd meg a herceget – a hangjában gúny cseng, amit nem nézek jó szemmel. A szemeibe bámulok, és kemény hangon megszólalok.

- Ne merészelj ilyen hangnemben beszélni róla, rendben? – arcáról eltűnik a hamis mosoly, s összevont szemöldökkel bámul vissza rám. – Nem érdekel, hogy milyen konfliktus volt köztetek. Bírlak, jó arc vagy. De soha többé ne gúnyolódj róla előttem - a szemeit forgatja, ahogy válaszol.

- Cam, ő semmivel se jobb nálam – horkant egyet, és egy újabb adag füstöt útjára enged.

- Viszlát, Adam – sarkon fordulok, és otthagyom őt a büdös cigarettájával együtt.

Valószínűleg igaza lesz Liznek, akármennyire fájdalmas is belátnom és elismernem. Beleszerettem Luke-ba. Ezért nem is bírom elviselni, hogy hazudnom kell neki a kezeléssel kapcsolatban, és valószínű, hogy ezért nem bírom azt sem, ha valaki nem megfelelő stílusban beszél róla. Rosszabb vagyok néha, mint egy védelmező anyatigris.