Döntések [Drarry ff. 18+]

22. Nyári zápor

- Draco, kérlek, beszéljünk! - esdekelt Harry, tekintetét tehetetlen könnyek szúrták. Ismét kopogott az ajtón, de szokásosan nem kapott választ, így fájdalmas sóhajjal lépett hátra. Dühösen törölte meg az arcát, majd mielőtt még bárki megtalálta volna, visszament a szobájába.

Az igazság az, hogy Draco rohadt gyáva volt. Félt a fájdalomtól, az érzelmektől és kábé minden mástól is. Ezek közé tartozott a bocsánatkérés, amit meg aztán végképp nem csinált soha, így inkább azt választotta, amihez ért.

Bujkált.

Négy teljes napja nem volt hajlandó kimenni a szobából, a mosdóba menetelt is többször átgondolta. Bár anyja mindig vitt fel neki ételt, ki sem ment érte, csak üres tekintettel bámulta a plafont, azon az ágyon, ahol Harryt ölelte magához napokkal ezelőtt.

Draco nem tudta, mi ütött belé így hirtelen. Végtelenül szomorú volt, hogy összeveszett Harryvel, amikor nem érdemelte meg. Csalódott, amiért nem tudott patrónust idézni. Aggódott az anyjáért, azért, hogy mikor lesz vége a bujkálásnak. Nem hallott a barátai felől sem hónapok óta, de úgy gondolta, hogy meg is érdemli.

Harry csalódottan dőlt a csukott ajtónak, majd lassan a földre csúszott. Térdeire támasztotta homlokát, karjait pedig köréjük fonta.

Minden nappal egyre kétségbeesettebben próbált bármilyen reakciót kicsikarni Dracóból, de a fiú egy szót sem beszélt vele, sőt, egy pillanatra sem látta. Aggódott miatta és félt, hogy olyat tett, ami helyrehozhatatlan, de akkor sem értette, mi ütött a mardekárosba. Torkából tehetetlen nyöszörgés tört fel, szemeiből ismét előtörtek a könnyek, mellkasát összeszorította a fájdalom.

Halk kopogás törte meg a szipogását. Egyből feltápászkodott, reménykedve, hogy a fiú gondolta meg magát, de az ajtajában nem ő állt. Igyekezett nem túl csalódott arcot vágni, ahogy megpillantotta Narcissát.

- Bocsánat a zavarásért. Beszélhetnénk? - kérdezte a nő szelíd, megértő hangon. Harry szótlanul félreállt, kezével intve, hogy beléphet.

A nő zavartan tördelte ujjait, arcát elöntötte az aggodalom. Harry nem tudta, mit mondhatna neki, amitől jobb lesz a helyzet, de úgy érezte, talán Narcissa tud segíteni, hogy jobban megérthesse Dracót, hiszen mégis csak a fia.

- Draco jól van? - kérdezte Harry halkan, ahogy becsukta az ajtót, majd leült az ágy szélére. Narcissa habozás nélkül, szomorúan rázta a fejét, majd kissé bizonytalanul, de helyet foglalt Harry mellett.

- Nem eszik. Ki sem jött, egy szót nem beszéltünk, mióta... - mondta, de elharapta a mondat végét. Harry reszketeg sóhajjal túrt a hajába, de örült, hogy legalább már a sírás nem tört rá.

- Mit csináljak? Hogy segítsek így neki? - tört ki belőle elkeseredetten, tekintetét Narcissára függesztve. A nő szomorúan elmosolyodott, ujjaival a ruháját markolta. Harry tisztán látta, hogy a nő legalább annyira ideges, mint ő.

- Sajnálom. Draco nem egyszerű eset. Ez részben az én hibám is, nehezen fejezi ki az érzéseit - mormogta halkan Narcissa, mereven az ujjait bámulva. Harry megállapította, hogy Draco sok külső jegyet örökölt az anyjától, de egy dolgot biztosan. A szemeit.

- Nem tudom, mi ütött belé. A legrosszabb, hogy azt sem tudtam, mit mondjak, hogy megnyugtassam, csak még jobban felidegesítettem - szipogta Harry, miközben tekintetét a plafonra szegezte, próbálva elfojtani a feltörekvő újabb zokogást. Kezeivel görcsösen markolta az ágy szélét, gyomra bukfencet vetett az idegességtől.

- Igazán szereted a fiamat, nem igaz? - kérdezte Narcissa finoman puhatolózva. Harry nem tudott válaszolni, csak biccentett egyet, majd ismét megtörölte az arcát, hogy végre a nőre pillanthasson. Narcissa arcán halvány mosoly ült, világoskék tekintete lágyan nézte Harryt, mintha csak egy becses tárgyat pillantott volna meg.