Rövid történet(ek)

Ryan x Ray

- Most komolyan Ryannel vagy egy terembe? - kérdezi a legjobb barátnőm Amy, aki alig akarja elhinni az előbb elhangzottakat.

- Igen. - válaszolom kicsit szomorúan - De nem akarok vissza menni a terembe. 

- Megértem, de csak nem töltheted itt kint a folyosón az egész estét. 

- Miért ne? - csillant fel a szemem arra a lehetőségre, hogy kint töltsem az estét a folyosón. 

- Ray. Menj szépen vissza, próbáljátok nem megölni egymást, aztán ha majd nagyon nem bírod, tudod, hogy szívesen látunk. - próbál megnyugtatni Amy. Ami történetesen jól megy neki. Mindig sikerül megnyugtatnia.

Amy-vel elköszöntünk és én elindultam a terem felé, amiben persze ő is tartózkodott. Ryan. Egyik osztálytársam akivel, ha lehet így fogalmazni, folyton öljük egymást. Ő ki nem állhat engem. Vagyis csak gondolom, mert egyfolytában piszkál. Múltkor például kicserélte a kulacsom egy ugyanolyanra. Becsengetéskor visszamentem a osztályterembe, és a kulacsomban lévő tea helyett, isten tudja milyen lötty volt, és mikor inni akartam belőle az egészet kiköptem, az akkor a terembe belépő tanárra. Csak egy hajszálon múlt, hogy ne kapjak szaktanárit. Ryan persze ezen csak röhögött, és emiatt ő is majdnem szaktanárit kapott. Na akkor viszont már én röhögtem, de úgy, hogy a tanár ne lássa.

 Odaértem a teremhez, és egy mély levegővétel kíséretében benyitottam. Kissé sokkoló volt amit ott bent láttam. Jó mondjuk valaki másnak ez normális lett volna, de engem meglepett, hogy a szüleink, ilyen rövid idő alatt ennyire jóba lettek.

Beléptem a terembe, becsuktam magam mögött az ajtót majd az asztalhoz lépve leültem a helyemre. Örömmel vettem szemügyre, hogy még van a kedvenc epres sütimből, így szedtem magamnak egyet, amit aztán boldogan elkezdtem enni. De tényleg. Ez az egyik kedvencem. Múltkor anyuék még a tortámat is ebből a sütiből csináltatták.

Míg a sütimet ettem, addig a szüleink úgy beszélgettek mint, akik már évek óta ismerik egymást. Mindenféléről beszélgettek, én meg csak csendben eszegettem az epres sütimet. Pechemre rólam is esett néhány szó. Olyankor csak ettem tovább, mintha nem hallanám, miről van szó. 

Az egyik ilyen cikibb sztorinál, alig láthatóan de elpirultam. Felnéztem, mert kíváncsi voltam a többiek reakciójára, és a tekintetem találkozott Ryan-ével. Ott ült velem szemben a másik asztalnál, és engem nézett. Az előbb még határozottan nem ott ült, mikor leültem. Különben nem ültem volna ide. Vagy mégis ott ült csak nem vettem észre? Az is lehet, hiszen annyira lekötött a tudat, hogy a szüleink ilyen jól kijöttek. Éreztem, hogy még jobban kezdek elpirulni, így lehajtottam a fejem, de még pont láttam, ahogy Ryan elmosolyodik. Jézusom. Jól láttam? Most tényleg mosolygott? Miért? Vagyis... Miért pont aranyosan? Sose szokott rám így mosolyogni.

- Öhm... Nem hallgatunk valami zenét? - kérdeztem zavaromban a nagy tömegtől, miután megettem a maradék sütimet.

- De igen. Hallgassunk.

 - Jó ötlet hallgassunk - feleli mindenki egyszerre.

- Én választok zenét - kiáltom futva a laptop felé - Legyen Tokio Hotel - írom be a banda nevét. Már csak a zene címét kellett volna beírnom, de a mögöttem (amit eddig észre se vettem így mikor megszólalt kicsit összerezzentem) álló Ryan megszólalt. 

- De ne német legyen.

- Miért? Pedig németül sokkal jobb.

- De nem. Legyen angol.

- Nem. Német lesz. 

- Angol. 

- Német.

- Angol.