Vihar előtti hullámok

026 ~ You Shook Me All Night Long [AC/DC]

Az egész, forgalom miatt nagyjából másfél órás autóút a házáig néma csendben telt. Halkan szólt a rádió, amiben egy amerikai foci meccset közvetítettek. Keze végig a combomon pihent, miközben éppen nem használta a sebváltót. Amikor lassabban haladtunk, előfordult, hogy hosszú másodpercekig nem tette vissza a combomra a kezét, de végül valahogy ujjai mindig visszavándoroltak vastag ruhám lábrészéhez.

Sem ő, sem én nem kezdeményeztünk beszélgetést, ez valahogy mégis így volt a legjobb. Néha megsimította hüvelykujjával a combomat, de kizárólag combközépig merészkedett. Az ablakon kifele bámulva, a sötétben világos lyukat égető lámpák fényeit vizslatva tudatosult bennem, hogy minden pontosan úgy lett, ahogy gondoltam, hogy történni fog.

Ő bocsánatot kér néhány kedves szóval, én megbocsátok, a házába érve pedig igen hamar az ágyán kötünk ki, ruháink pedig a parkettán. Valahogy még azt is el tudtam képzelni, hogy ennek a feszült helyzetnek a vége az lesz, hogy most először lefekszünk egymással.

Nagyot sóhajtottam, elhessegetve ezeket a gondolatokat, helyette inkább valami kevésbé nehéz témával akartam foglalkozni. És ekkor jutott eszembe egy igenis komoly téma, még pedig, hogy szerda este van. Hétköznap fél tíz, apa és Grace valószínűleg már várják a hazaérkezésemet. A telefonomat kistáskámból előhalászva villámgyorsan feloldottam, majd írtam egy üzenetet a nőnek, hogy úgy alakult, a szülinapos barátnőmnél alszom, de reggel mindenképpen beugrok a csütörtöki tankönyveimért. Valahogy nagyon nem láttam magam előtt, hogy Jack egy ilyen nap után még visszavezetne Manhattan-be, hogy hazavigyen engem.

Otthon egyébként úgy tudták, hogy az egyik barátnőm születésnapját ünnepeltük, de kilencre haza fogok érni. Mivel ez nem jött össze, egyszerűbb volt Grace-nek üzenni, mint apának. A nővel egyébként is remek kapcsolatot sikerült kiépítenem, és nem tudtam elképzelni, hogy akár egyetlen mondatomnak is megkérdőjelezze a valóságtartalmát. Tisztában voltam vele, hogy nem szép dolog visszaélni a jóindulatával, de nem hittem, hogy ennyitől romba dőlne az eddigi bizalma felém. Rögtön jött a válasz, amiben biztosított róla, hogy fedez engem, és ne aggódjak a kimaradás miatt, csak érjek be másnap időben a suliba. Látszott, hogy nem ismerte, milyen életstílust követtem, mielőtt ő a családunk tagjává vált.

A telefont elrakva felpillantottam, hogy megnézzem, merre járunk. Az ismerős utcákba érve pulzusom észrevétlenül vagy húsz értékkel feljebb szökött. Mély levegővételekkel próbáltam nyugtatni magamat, valahogy mégis csak egyre idegesebb lettem. A házát megpillantva hirtelen elkezdett verni a víz, idegességemben ujjaimat tördeltem, annak ellenére, hogy utáltam, amikor valaki ezt csinálta.

Jack a korábbi látogatásaimmal ellentétben most nem orral előre állt fel a kocsifelhajtóra, hanem tolatott. Ehhez persze az is kellett, hogy miután túlment a házán, rükvercbe tegye a járművet, majd feszes karját fejtámlámra téve hátraforduljon és úgy tolasson be. A kijelző hiába mutatta a rendszámtáblánál elhelyezett tolatóradar képét, ő rá sem pillantott, helyette a saját látására hagyatkozott a késő esti órákban.

Miután úgy ítélte meg, hogy eléggé felállt a kocsival az utcáról, beletaposott a fékbe és leállította a motort. Nagyot sóhajtott, mielőtt kiszállt volna, én pedig vártam, hogy odajöjjön az én felemre és kinyissa nekem az ajtót. Ezalatt a szűk tíz másodperc alatt - amíg kissé elpirulva őt figyeltem a szélvédőn keresztül - csak az járt a fejemben, hogy az éjszakának két, eléggé szélsőséges végkimenetele van: vagy újra széttöri a szívemet, de arra már nem lesz gyógyír, vagy újra meg újra megdobogtatja, ezzel ismét életre keltve. És őszintén fogalmam sem volt, hogy melyik az esélyesebb és egyben realisztikusabb.

Kinyitotta nekem az ajtót, mi több, a kezét is felém nyújtotta és úgy segített ki az autóból. Egyik kezével rákulcsolta ujjait enyémekre, míg másikkal derekamnál fogva körbefonta magát rajtam. Bármennyire is éreztem azt, hogy közel sem rendezett a viszonyunk, egyszerűen képtelen voltam eltaszítani magamtól. Jól esett a kettőnk között halványan felvillanó reménysugár, hogy még van esély arra, hogy helyrejöjjenek a dolgok.