Párhuzamok

42. rész

Fanny elmélyülten írta a levelét, észre sem vette a szobájába settenkedő Weasley fiút. Már legalább negyed órája fogalmazta azt a rövidke szöveget, amihez rengeteg bátorságot kellett gyűjtenie, hogy papírra vesse. A levél témája kevésbé volt izgalmas és ekkora előkészületet igénylő, a gondot inkább a címzetthez való eljuttatás okozta, mivel nem tudta pontosan a címet.
-Mivel magyarázod az eltűnésedet, szivi?-hallatszott a lány mögül a kérdés.
Fanny összerezzent, ami miatt a levélre egy kisebb foltnyi tinta pottyant, és ezután érthető, hogy mérges volt, amikor megfordult.
-Frederick! Neked már hobbid az én ijesztgetésem?
-Dehogy akartalak megijeszteni-védekezett, ám a vigyor az arcáról letöröltehetlennek tűnt.
-Akkor mi volt a célod?
-A kíváncsiság hozott ide, hogy megnézzem, mit is csinál a hercegnő. Ugye nem tanulsz?
-Nem, ez annál fontosabb-motyogta Fanny, aki időközben már visszafordult a levélhez és szorgosan írta tovább.
-Annál csak én lehetek fontosabb-jelentette ki a fiú.
Fanny egy futó mosoly erejéig nézett fel, majd folytatta a tevékenységét, ám Fred nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ne foglalkozzanak vele.
-Levelet írsz?
A lány bólintott.
-Kinek?
És mielőtt Fanny olyasmit mondhatott volna, hogy "Az az én dolgom", a boríték már a fiú kezében volt.
-Lydia? Te annak a... Szóval te neki írsz levelet?
-Baj?-nézett fel Fanny.
-Nem baj, de nem örülök neki-húzta el a száját.
-Sajnálom-mosolyodott el békítőleg Fanny, és ha Fred itt abbahagyta volna, nem robbant volna ki egy veszekedés közöttük.
-Biztos, hogy jó ötlet ez?
-Miért ne lenne?
-Mert ő olyan... -Fred nem tudta, hogy folytassa. -Olyan fura.
-Nem az-válaszolta Fanny neki fel sem nézve. -Különleges.
-Persze... Pont annyira, mint egy zombi...-morogta.
-Mit mondtál?-hasított Fanny éles hangja a levegőbe, bár a kerdés értelmetlen volt, mivel nagyon is jól hallotta Fred szavait. -Ne hívd őt zombinak! Nem is ismered!
-Mert te aztán annyira jól ismered!
Fred is egyre idegesebb lett. Fanny lecsapta a tollát, és dühtől szikrázó szemekkel nézett fel a fiúra.
-Hiába nézel így, a tény akkor is tény marad-tárta szét a karját a fiú.
-Hülyeség, amit mondasz! És gonoszság is!
-Igen? Akkor mi a kedvenc színe? Mi a hobbija, mások szemmel átkozásán kívül? Miért dobták el a szülei?
-Ne faggass!-rázta a fejét Fanny.
-És azt tudod, hol lakik egyáltalán? Mert enélkül bizony nehéz lesz elküldeni a levelet.
-Zseniális meglátás, de képzeld, meg tudom oldani!
-Meg sem kérdezem, hogyan tervezted...
-Ne is. Inkább hagyj írni!
-Akkor sem tetszik, hogy vele vagy-mondta Fred fél perc csönd után.
-Nem hiszem, hogy kérdeztem a véleményedet arról, kikkel barátkozok!
-Mert az eddigi barátaid normálisak voltak!
-A legjobb barátnőmről beszélsz, úgyhogy szépen, ha kérhetném! -Egy sóhaj követte a felkiáltást. -Ha nincs Lydia, elvesztem volna. Angelináék sokszor kviddicsezni vannak, Hermione, Harry és Ron folyton együtt, és ha már itt tartunk, te sem mindig kerested a társaságomat-nézett szomorúan Fred szemébe, aki úgy tűnt, nem tartja magát hibásnak, és számára más a lényeg a történetben.
-De miért pont ő!? Egy életunt, semmi érzelmet nem mutató, gyilkos tekintetű démon! Ráadásul veszélyes! Nem is értem, hogy bírod ki a társaságát!
-Frederick Weasley!-sipította Fanny, szinte Mrs Black hangját megszégyenítve. -Ne merj így beszélni róla! Egyébként is, miért lenne veszélyes?
-George-dzsal minket a tanév végén majdnem gazdagabbá tett egy csinos kis átokkal!-válaszolta Fred.
-Mesélt róla, és volt rá oka-tárta szét a karjait Fanny.
-Még őt véded?-kérdezte hitetlenkedve a fiú.
-Persze! Lydia nem egy őrült, ahogy ti hiszitek! Ok nélkül nem tesz semmit.
-Hogyne... Lydia egy édes kis angyalka...-morogta Fred, miközben hátat fordított a lánynak és kisétált a szobából.
Fanny mérgesen nézett utána, majd sóhajtva fejezte be a levelet.

Dél előtt pár perccel Fanny már a lépcső aljában várakozott. Freddel még mindig nem békültek ki, és neki esze ágában sem volt bocsánatot kérni. Ő ugyanis - gondolatai és emlékei szerint - nem tett semmit. Fred volt az, aki meg akarta mondani neki, mit csináljon, ráadásul undok dolgokat feltételezett Lydiáról.
A szíve a torkában dobogott, a gyomra összeszűkült. Nem érezte, hogy készen áll arra, hogy Piton professzorral beszéljen, sőt kérjen tőle valamit. Egy az ezerhez volt véleménye szerint annak esélye, hogy a bájitaltantanár segítene neki. Az az egy is csak azért, mert a lánya boldogsága múlott rajta.
Dél elmúlt, majd amikor a Rend tagjainak többsége a gyűlés végeztével kiléptek az ebédlő ajtaján, Fanny közelebb merészkedett. El sem tudta volna téveszteni a magas, feketébe burkolózott Perselus Pitont. Félve, bizonytalanul lépkedve ment oda hozzá.
-Piton professzor...!-szólította meg halkan, majd lesütött szemmel tűrte, ahogy a férfi végignézett rajta.
-Mondja-vonta fel a szemöldökét az említett.
-Én... Szóval... Azt szeretném megkérdezni...-hebegte félve, ám a professzornak hamar elege lett ebből.
-Hatodikos és prefektus létére nem tud elmondani egy összefüggő mondatot?
-De, el tudok...-motyogta Fanny még mindig teljes bizonytalanságban.
-Akkor mire vár? Nem érek rá egész nap!
Fanny nyelt egyet, majd lehunyta a szemét. Össze kell szednie magát, ha azt akarja, hogy levele célba érjen. Felnézett Pitonra, és újrafogalmazta a kérdését.
-Piton professzor, el tudná juttatni ezt a levelet Lydiának, kérem?
-Csakhogy kimondta-jegyezte meg a professzor. -Adja ide, elviszem neki-nyújtotta ki a kezét.
-Köszönöm-adta át Fanny a levelet, remélve, hogy az tényleg célt ér.
Piton mintha olvasott volna a gondolataiban, gúnyosan elmosolyodott.
-Ne féljen, nem fogom elégetni.
Fanny csupán néhány másodpercig nézte, ahogy Piton elsuhan a folyosón a kijárat felé, majd a lépcső teteje felé kapta a tekintetét egy ismerős hangra.
-Már azzal a vén denevérrel is van valami titkod?-kérdezte Fred összevont szemöldökkel.
-És ha igen?
A fiú megrázta a fejét, és visszafordult.
-Most mi az?-lépdelt utána Fanny sietve, hogy utólérhesse.
-Egyszerűen nem értelek.
-Nem is kell. Csak hagyd, hogy intézzem a dolgaimat, anélkül, hogy magyarázkodnom kelljen neked.
-De féltelek, értsd meg!
-Nem kell féltened-rázta a fejét Fanny.
-Két olyan személlyel beszélgetsz, akik nem éppen a jószívükről híresek.
-Hagyd már abba az ilyen beszédet!
-Te jöttél utánam...-hagyta ott Fred ismét a lányt.
Fanny nagyot sóhajtott. Nem akart Freddel veszekedni. Azt akarta, hogy a fiú megértse, hogy tud magára vigyázni, bízzon benne, és hagyja őt azokkal lenni, akikkel akar. Megrázta a fejét, majd lement ebédelni.
-Gyertek, gyerekek, üljetek le az asztalhoz!-utasított mindenkit Molly Weasley. -Mindenki itt van?-kérdezte futólag, nem gondolva, hogy egy igenen kívül más választ is kaphat majd.
-Fred nem jön le ebédelni-mondta George.
-Mi az, hogy nem?-húzta össze a szemét a pufók asszonyság, majd amikor Fannyra nézett, mindenki követte a példáját.
A lány lesütötte a szemét és elpirult. Mit mondhatna? Ő sem értette a fiú viselkedését.
-Biztos nem éhes...-motyogta, azonban sem Mrs Weasleyt, sem Chloét nem győzte meg.
Az utóbbi Siriusra nézett, és alig észrevehetően felvonta a szemöldökét. A férfi elmosolyodott és megrázta a fejét.
-Ne aggódj, Molly. Vacsorára már itt lesz.
-Ebédidő van! Most kell itt lennie!-csapta le a lábast az asztalra Molly Weasley.
-Fanny biztos szívesen felmegy hozzá, és lehívja-vetett Chloé jelentőségteljes pillantást a lányára.
-De anya...
Chloé Rouge megrázta a fejét.
-Nincs az a veszekedés, amit nem lehetne megbeszélni-súgta Fanny fülébe, amikor elhaladt mellette.
A lány elhúzta a száját, majd mielőtt sietős léptekkel távozott volna, elemelt egy szelet süteményt.
-Szabad...?-nézett Mrs Weasleyre nagy barna szemeivel, aminek a nő nem tudott ellenállni.
-Természetesen, drágám.