Poor||L.H.

Miss Blue

- Poppy, kérem jöjjön be egy percre. - szólok fekete íróasztalomra ültetett mikrofonomba.

Papírjaimat katonás rendbe teszem, s mire végzem nyílik az ajtó.

- Miss Blue - jön be Poppy -, hívatott.

- Igen... A takarítónő valószínűleg kidobta a holnapi napirendemet. Lenne kedves felolvasni?

Poppy sötétzöld szemeiből aggodalom sugárzik. Ideges.

- Igenis Miss Blue, azonnal. - sietve kinyitja kezében szorongatott noteszét és olvasni kezd.

- Holnap reggel tíztől interjú a Gorgeous magazinnal, tizenkettő óra harminckor egy találkozó Mr. Davisszel és végül egy dedikálás New Yorkban.

- Nem is olyan vészes - állapítottam meg - Köszönöm Poppy, elmehet.

Az alacsony barnaság kitipeg az irodámból. Érdekes lány.

Gondolataimat a telefonom rezgése zavarta meg. Gyorsan felkaptam és fogadtam a hívást.

- Blue - szólok bele.

- Á, Luna! Hogy vagy szépségem? - George a menedzserem nyájasan köszönt. Talpnyaló, mint mindig.

- Jó estét George. - viszonzom szemforgatva az üdvözlést. - Remekül vagyok köszönöm. Ön?

- Jaj Luna, hagyd már ezt a hivatalos stílust! Néha viselkedhetnél úgy, mint minden normális huszonötéves! - korholt le.

- Ha nem bánja, Mr. Davis, majd Én eldöntöm, hogy miként beszélgetek, köszönöm! - azzal megszakítottam a hívást.

Nem szeretem amikor megpróbálnak kioktatni. Felnőtt nő vagyok, el tudom dönteni, mikor és kivel hogyan beszéljek! Faszomat már!... khmm..

Körülnéztem a hatalmas irodámban. Gyönyörű kilátás, modern berendezés, a legújabb elektronikai eszközök... Minden amire csak szüksége lehet egy világhírű fotómodellnek.

Igen, fotómodell. Nem volt könnyű ebbe a pozícióba kerülni de megérte. Nagyonis. Van egy csodáálatos munkám, egy hihetetlenül drága villám, öt kocsim és egy motorom, az arcom ott virít minden városban a plakátokon és dögös vagyok. Nagyon DÖGÖS.

Ez vagyok én mostanság. Egy gazdag, szuperdögös kurva.