Korhatáros

17. rész

- Lassan ideje indulnunk. - hajtotta fel az utolsó korty kapucsínóját Zsolt - Bár itt jobban érzem magam, de fontos az előadásotok sikere is. Erika egyenesen megnyúz, ha nem leszünk ott időben! - nevetve tapászkodtunk fel a kényelmes fotelekből, de én még éreztem, hogy tudom fokozni Zsolti "aggodalmát".

- Ja ja, nem lenne okos döntés késni, még "valakinek" lenne egy-két szép szava hozzánk. Engem simán meggyanusítanának hogy elrontalak, és miattam nem tudsz pontosan érkezni. - a férfi bólogatva értett egyet, kitapasztalta már ő is, hogy kiben bújik meg egy aprócska, vagy talán annál nagyobb, rosszindulat. Természetesen Judit barátnőmre céloztam, aki kapva kapna az alkalmon, ha együtt sétálnék be a próbára Zsolttal, jó nagy késéssel.

Az ebéd utáni kávézásunk remekül sikerült, egyértelmű, hogy sok dolgot megtudtunk egymásról, és valóban a hely meg a kávé is nagyszerű volt. Az eddigi szimpátiám mindenképp erősödött a férfival kapcsolatban, de semmi pluszt nem éreztem. Kedves volt, remek humorral, és tagadnám, ha nem vallanám be, hogy igenis jólesett a vele töltött idő.

- Köszönöm a meghívást és a társaságod!

- Ugyan, én köszönöm, hogy eljöttél velem és kicsit jobban megismerhettelek! - Zsolt mosolyogva nyitotta ki nekem az anyósülés ajtaját, majd gyorsan bepattant ő is, és már suhantunk az iskola felé.

Időben voltunk, nem kellett rohanni, így az úton indított beszélgetést még akkor is folytattuk, amikor a suli parkolójába értünk.

- Én komolyan nem hiszem el, hogy ekkorát változtál, ez valami kamu sztori! - nevetve szálltam ki az autójából.

- Most szerinted kitalálnék ilyesmit? Tényleg én voltam a tánctanoda legvéznább, legbénább kis növendéke 13 évesen, és nem egyszer ejtettem el lányokat emelés közben, mert még ők is nagyobb darabok voltak, mint én! - Zsolti gesztikulálva magyarázott, én pedig próbáltam elképzelni őt soványka, gyenge fiúcskának, de valahogy nem ment.

- Egyszerűen nem jelenik meg előttem a kép, milyen lehettél...az teljesen a mostani szöges ellentéted. - tudtam jól, hogy pontosan a tudatában van formásan kidolgozott testének és helyes arcának.

- Na majd anyukámat megkérem, küldjön egy akkori fotót rólam. - serényen bólogatott - De azt csak egy vacsora keretein belül áll jogomban megmutatni!

Éreztem, hogy nevetve flörtöl, még egy aprót kacsintott is, és burkoltan már felhívást tett a következő találkozónkra.

- Szerdán Márk, csütörtökön Zsolti? Ez milyen beosztás Lénácska? Remélem, Excel táblázatban vezeti, nehogy összekeverje a férfiakat és a napokat! - esélyem sem volt Zsolt célzására reagálni, kedvenc táncpartnerem rosszindulatú megjegyzése a másodperc töredéke alatt elvágta a hangulatot.
Nem voltam hajlandó még csak ránézni sem, inkább tovább babráltam az anyósülésen lévő táskám kiszedésével.

- Remekül látja tanár úr, a péntek pedig a magáé! - a hirtelen felindulás dühéből még véletlenül sem kellene megszólalnia senkinek, nemhogy nekem, és főleg nem Ivánnal szemben. Mégsem bírtam ki, hogy ne vágjak vissza.

- Akkor ezt tartsa is észben, mert számonkérem! - a kijelentésre rákaptam a tekintetem, és elkerekedett szemekkel néztem végre Iván arcába, aki látszólag maga sem tudta eldönteni, hogy ez fenyegetés vagy ígéret volt a részéről. Egy biztos, egészen úgy hangzott, mintha akarata ellenére csúszott volna ki a száján.

Szívem szerint odavágtam volna neki, hogy azt már régen eljátszotta, hogy ő engem bármiért is számonkérhessen, amikor megszólalt a mobilja. A monoton csengőhang őt is kizökkentette, és mint egy menekülő, űzött vad, telefonálva besietett az épületbe.

- Akarom én tudni, hogy ez mi a fene volt? - Zsolt óvatosan szólalt meg, látta rajtam, hogy még mindig izzok a dühtől és a döbbenettől. 

- Hidd el, én sem tudom mi a franc ez. - tehetetlenül tártam szét a karom - Azt hiszem utál engem, valamilyen rejtélyes oknál fogva, mert a miérteket még egy veszekedésünk során sem sikerült kinyögnie.

- Már a múltkori kirohanása után gondoltam, hogy valami nem okés köztetek, de próbáltam elengedni a dolgot. Pedig ha látnád magatokat kívülről...jól mozogtok együtt! 

- Hogyne, mint két robot, aki feladatot teljesít. - hitetlenkedve ráztam a fejem, jól esett a dicséret, de nem éreztem azt a fene nagy összhangot Ivánnal.

- Sajnálom, hogy miattam kerültél ilyen helyzetbe, ha tudom, hogy ennyire szar a kettőtök viszonya, nem raklak össze benneteket. - láttam Zsoltin, hogy komolyan zavarja a helyzet. 

- Ne aggódj, rosszabb egy fokkal sem lett a viszonyunk, mint a keringő előtt volt. - emlékeimben megjelent az őszi osztalykirándulás ominózus éjszakája,  és akaratom ellenére is görcsbe rándult a gyomrom. Először az izgalomtól, majd rögtön egyből a hidegzuhanytól, amit a férfitől kaptam.
Szó se róla, hogy tagadhatom bárhogyan, a testem még mindig mérhetetlenül vágyakozik utána.

- Jól vagy? Nagyon elgondolkodtál. - már beértünk a tornaterembe, amikor Zsolti visszarántott a jelenbe. A parkolótól idáig hagyott nekem időt, hogy emésszem a történteket, és ezért mérhetetlenül hálás voltam.

- Persze, csak erőt gyűjtöttem ehhez az egészhez.

Zsolt csak biztatóan rámmosolygott, aztán hagyta, hogy a partnerem felé vegyem az irányt.
Iván vegigkövette, ahogy odasétálok elé. Szemei úgy kísértek, mint az árnyék egy sötét sikátorban.
Fogalmam sincs, honnan, de akkora lélekjelenéttel szívtam fel magam, hogy képes voltam sziklaszilárdan állni a tekintetét.
Végül megálltam vele szemben, pedig bárhol maradhattam volna, hiszen még szó sem esett a kezdőpozíció felvételéről.
Íriszeink összekapcsolodtak, és pislogás nélkül meredtünk egymásra, érzelemmentes arccal.

Ivánt, a pókerarc mesterét sem árulta el semmi, csak a méregzöld szemében izzó tűz.