Juhar levelek alatt | ✓

ötödik fejezet - megértettem

Hat hónappal később

 – Suguru, kérlek – nyavalyogta Yu. Kento halványan elmosolyodott. Geto Suguru fáradtan rázta meg a fejét, mintha előre sajnálta volna, hogy beleegyezését adta mind abba, amit Yu kitalált. – Hiszen olyan édesek!

– Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet – rázta meg a fejét a férfi. – Mondd meg neki, Kento!

– Talán várni kellene még a kutyával – értett egyet Suguru-val Kento. A férfi hálásan felsóhajtott majd fél kézzel magához ölelte Yu-t.

– Majd egyszer, megígérem. Rendben?

Yu mosolyogva bólintott és egy gyors csókot csenve egymástól folytatódott is tovább az ebédük. Mikor Kento megtudta, hogy Yu barátja nem más, mint a munkatársa Geto Suguru először szóhoz sem jutott. Nem értette az összefüggést. Pont ők ketten mégis, hogy találtak volna egymásra? Első látásra ellentétei voltak egymásnak, viszont idővel Kento is meglátta miért működtek olyan jól együtt. Kiegyensúlyozták egymást, nyugalmat és izgalmat csempésztek egymás életébe, olyan mértékkel, hogy ne borítsák fel a gondosan felállított egyensúlyt. Kento néha napján irigyelte őket. A titkos mosolyaikat, az elsuttogott szavakat és a biztonságot, amit egymás életébe belevittek. Sok éven át nem gondolt a szerelemre, de amint meglátta milyen is az egészséges szerelem már bánta, hogy nem tett többet azért, hogy ő is részesüljön belőle.

Egy kósza gondolat erejéig eszébe jutott Gojo-san, de utána menten elvetette azt. Az ominózus randevút követően nem találkoztak többet, ugyan Kento kinyúlt a férfi után, de az üzenetei és a hívásai üres fülekre találtak. Kento pedig feladta, nem látta értelmét egy olyan ember után nyúlnia, aki ennyire egyértelműen nem akart vele lenni. Folytatta az életét. Egy Gojo-san mentes életet. Olyan aprócska ideig fonódott össze az sorsuk, de mégis mély nyomot hagyott benne. A szavai, a viselkedése, az életvitele. Többször gondolt rá, mint azt szerette volna beismerni. Az élete valahogy üresebbnek tűnt a másik jelenléte nélkül. 

Mélyet sóhajtva vezette vissza a tekintetét a barátaira. Yu ragaszkodott hozzá, hogy elmenjenek vacsorázni, valóban rég látták egymást és hiányzott már neki a barátja. Mindketten el voltak havazva a munkájukkal.

– Hogy van Itadori-kun? Rég hallottam felőle – mosolyodott el Yu lenyelve a poharában lötyögő vérvörös folyadékot.

– A hétvégén hívott el magához, elmondása szerint egy új receptet akar bemutatni – nevette el magát Kento. – Kiváló szakács, egyszer neked is meg kell kóstolnod a főztjét! Kicsit anyáéra emlékeztet.

Yu szemei elnyíltak, és gyengéden nyúlt ki a kezeiért.

– Akkor tényleg kivételes szakács lehet, mindenképpen kipróbálnám egyszer a főztjét.

Kellemes beszélgetéssel telt a vacsorájuk és miután elváltak útjaik Kento valahogy nem érezte a hangulatot arra, hogy visszamenjen a lakására. Buzgott még az ereiben az alkohol, és csak egy kicsit kinyújtotta volna az éjszakáját. Szép, enyhe este volt, érződött a levegőn, hogy közelgett a tavasz.

A zsebeibe fúrta a kezét és elindult az egyetlen helyre, ami eszébe jutott. Tokió nyüzsgő utcái talán éjszaka nyíltak fel igazából, de a sürgő-forgó centrumból kivágyott, a természet közelébe, valahova, ahol nem fullasztotta meg a város nyirkos levegője. Így metróra szállt és csendben helyet foglalva figyelte, hogyan zakatolt el mellette a város. Miután leszállt a metróról már csak néhány száz méterre volt tőle az Ootaguro Park. Gyermekkorában sokat látogatták a parkot, egy hagyományos építésű, csendes búvóhely a város nyüzsgésétől.