Távolodó félelem - BEFEJEZETT

Tajték

Alexander mellett fekszem és a bűntudat mardos mert egy szót sem szóltam neki Declanről.
Mit tett...
Mi történt kettőnk között..

Az elmém kattog és ezernyi lehetőséget vetít le, akár egy mozivászon, arról, hogy mi lehet a legpusztítóbb végkimenetele annak, ha kiderül az igazság.

— Aludj már! – morgó hangon szól félálomban.

A derekamba mélyeszti tenyerét és egyetlen mozdulattal közelebb húz.

A fejemben egyetlen mondat ismétlődik percek óta.
Nem történt semmi!

 Nálam alszunk, hogy a szemben lévő szobában Darien, a mellettem felvő szépfiú testvére, kényelmesen elférjen.
Alexander közelsége egyszerre nyugtat és rémít meg.
Képtelen vagyok így akár egy percet is pihenni, át manőverezek szorosan körbeölelő karján és kislisszolok az erkélyre.

Rám tapad a fiú hosszú fekete pólója a stressz okozta verejtéktől. Csak el akarom engedni ezt az egészet.

Rágyújtok egy cigarettára.

Ez az első alkalom, valahogy eddig egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ezzel mérgezzem magam. Még a drogos múltam ellenére sem.

— Üzeneted jött. – szólt Declan a szomszédos párkányról.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy fel sem tűnt nem vagyok egyedül.
Egyszerre fújtuk ki a füstöt, mivel nekem ez az első alkalom erősen felköhögtem.

Hallottam ahogy felnevet.

— Nem így kell. – oktat ki végül.

Szégyenemben elhessegettem a füstfelhőt és elnyomom a cigicsikket.
Meglepetésemre a fiú átmászik a korláton és óvatosan landol az én erkélyemen.
Hátrálok de őt nem hatja meg.

— Kezd kicsiben... – beleszív a kezében tartott égő cigarettába.

Hosszan lent tartja, majd arcomba fújja miközben szája már majdnem arcomat érinti.
Nagyokat pislogok és csak arra tudok gondolni ebből vajon mekkora baj lesz.

Aggódva vetek egy pillantást a bent szunyókáló Alexanderre. A velem szemben álló is követi tekintetem. Szánakozva horkant fel és bátran hátrál két lépésnyit.

— Nem tudtam, hogy ő is itt van. – gúnyosan lát napvilágot mondanivalója.

— Mert nem rád tartozik. – teszek elhamarkodott kijelentést.

— Valóban? – kérdőn húzza fel szemöldökét.

Mielőtt bármi válaszra is gondolnék újabb üzenet érkezik amit a telefonom villanása és hangos csipogás jelez.

— Tudod – lassan megfontoltan hagyják el a szavak a száját – már csak arra lennék kiváncsi, ha a szeretőd odabent alszik, mégis ki a franc üzenget neked éjjel?

Kikapja a telefont a kezemből és a magasba emeli.
Nem nézi meg az értesítést, tőlem várja a választ.

— Kérlek! – kapálózok a készülék után.

Perceken belül unottan nyomja a kezembe. Azonnal ránézek a kijelzőre, Louise neve bukkan fel.
Két nem fogadott hívás és egy üzenet amiben annyi áll: Jöhetsz!

— Mennem kell. – bűnbánóan jelentem ki.

Alkarom után kap és még egy kicsit visszatart.

— Azt hittem kezdelek kiismerni, hogy a jó irányba haladunk – szomorúan a szobában fekvő fiúra néz – még ha csak barátként is. Ám te errecsak rácáfoltál.

Most már elengedi a kezem, de nem megyek el kivárom mi sül ki ebből.

— Te nem változol – folytatja – csak elhiteted másokkal, hogy megnyílsz, miközben hazudsz mindenkinek, titkolózol. Mégis hova a fenébe jársz el éjjel? – csattan fel.