Blood Sweat & Tears (VMinKook)

8. Számító pokolfajzat

Jimin

Amint Yoongi, és Hoseok visszakísértek minket Taevel a szobánkba, tisztes távolságban megálltak az acélajtó mellett kétoldalt, és figyelni kezdtek minket. Nem mondtak semmit, egyszerűen csak rajtunk tartották vöröslő szempárjaikat, amíg mi Taehyunggal visszaültünk az ágyunkra.

Tae ideges volt; láttam rajta, hogy Jeongguk mondandója annyira felkavarta, hogy igazándiból már eltűntetni sem tudta mélységes gyűlöletét az Őrző démonnal szemben ami angyali arcán bontakozott ki, túlságosan is egyértelműen. Yoongi, és Hoseok mustrálgató szempárjaitól pedig egyre csak frusztráltabb lett.
Féltem, hogy meggondolatlan, indulatos természete miatt ismételten fájdalmas sérüléseket fog elszenvedni, úgy, mint Jeongguktól, csak most éppen a két hadvezér démon jóvoltából.

Egyre inkább feszültek az izmai, kezei pedig ökölbe szorultak ölében. Kétségbeesetten néztem végig oldalról, ahogy jégkék szemei fagyosan csillogtak, akárcsak a frissen lehullott, dermesztően hideg hó.

Nem igazán tudtam pontosan mi is járt Taehyung fejében, de nem akartam megvárni azt az időintervallumot amíg véglegesen kiderül, így egy mozdulattal húzódtam teljesen mellé, összeszorított ujjaira helyezve tenyeremet.

Az angyal kissé megrezzent váratlan mozdulatom végett, fejét pedig egyből irányomba fordította, így tekintetünk egy közös ponton összefonódott. Minden nyugodtságot képviselő módon próbáltam hatni rá.
Égszínkék szemeim békét, és harmoniát tükrözve csillogtak az övéiben, miközben finoman simogattam kézfejét hüvelykujjammal; a hatást pedig kisvártatva elértem, ugyanis Taehyung légzése lelassult, izmai elernyedtek, s lassan összekulcsolta ujjainkat is, ezzel a saját kis kötelékünket kialakítva közöttünk, ami már annyira magától értetődővé vált amióta csak ismertem őt.

Szükségem volt erre a kötelékre, azt hiszem a mostani helyzetünkre való tekintettel talán még az eddigieknél is jobban. Szükségem volt Taehyungra; a lélegzetvételeire, a pillantásaira, az érintésére. Mindenére.
Úgy éreztem, hogy nélküle már lélegezni se tudnék, s talán így is volt. Ragaszkodtam hozzá, akárcsak Ő hozzám, és ez soha nem is fog változni.

Fogalmam sem volt róla mennyi idő telt el, aminek időtartamában Taevel némán hüvelykujj csatákat vívtunk, amiben természetesen esetek nagyobb százalékában ő nyert, amit hisztisen fújtatva, mérgelődően, összevont szemöldökökkel fogadtam, erősen koncentrálva a következő menetekre, ami Taehyungot szórakozott vigyorgásra késztette.

Legalább ezekben a percekben megfeletkezett arról, hogy hol is voltunk, meg miért.
Vagy ha nem is felejtette el teljesen, akkor legalább valamennyire elterelhettem a figyelmét, ám ez sem tartott örökké, ugyanis a következő nem várt pillanatban egy hátborzongató árny cikázására rezzentünk össze, s ahogy hirtelenjében Jeongguk pokolian sötét tekintete megjelent közvetlen előttünk, mindketten hangosan pihegve az ijedtségtől húzódtunk hátrébb az ágyon, amit a démon szórakozottan kuncogva fogadott, fejét félredöntve.

- Ennyire ijesztő vagyok, Szépségeim? - vonta fel sötét szemöldökeit, mély, karcos hangján suttogva, ám reméltem, hogy erre a költőinek szánt kérdésre nem várt tőlünk választ. Az ijesztő, az egy teljesen langyos megfogalmazása lett volna annak amit ő valójában képviselt.

Ahogy hosszú pillanatok múltán sem reflektáltunk Taehyunggal, a démon lassan vett egy mély levegőt, majd hátrébb húzódott tőlünk, Yoongi, és Hoseok felé fordulva, rideg szemekkel nézve rájuk.

- Tünés! - fröcsögte feléjük "kedvesen", amit úgy tűnt egyik hadvezér démon se vett túl komolyan; Yoongi a szokásos kifejezéstelen, komor arcát most egy kisebb fintorba húzta, halkan morogva, amíg Hoseok sértődötten felnyüszített;