Bungou Nyugat

53. A Fekete Barát

Yokohoma, Dokk Maffia központja, E/3 POV

- Oh, valóban én jönnék? - Néz végig Csehov a szobában lévőkön, akik közül a legtöbben csak kíváncsian néznek vissza rá, de természetesen vannak páran, köztük Selma és a K-k akik vigyorogva bólogat a férfi felé, aki végül csak kuncog egyet. - Jól van, ha ennyire akarjátok. - Adta be a derekát, mintha olyan sokáig noszogatták volna.

- Gyerünk Anton mesélj! - Biztatja Zofia, aminek következtében a férfi csak megfogta az állát és elgondolkodik.

- Mikor is volt? - Kérdezi, de egyértelműen csak magától, hiszen tisztán látszik a tekintetén, hogy most gondolatban nincs jelen a Dokk Maffia központjában, hanem valahol egy valószínűleg igen régi emlékben jár éppen. - Áh, megvan! - Csettint egyet.

- Halljuk! - Kurjant egyszerre a két K és Jenő is, sőt még Bram Stoker is felemeli a kezét, mintha egyet értene a csapattal.

- Szóval, úgy tizenöt, húsz éve lehetett. Még nagyon fiatal voltam, már használták a képességemet, de még mondjuk úgy, hogy elég zöldfülű voltam. Világ életemben úgy éltem, hogy senki se tudta ki vagyok. A saját szüleim sem ismertek meg. Ha nem lett volna anyámnak egy naplója, amibe minden nap írt, valószínűleg nem éltem volna eddig. - Kezd bele a történetbe és fonja össze maga előtt a karjait.

- Akkor szerencsések vagyunk, hogy anyukád naplót vezetett. Szomorú lenne, ha nem ismerhetnélek. - Szólt közbe ekkor Petőfi Sándor.

- Én is szomorú lennék, ha nem ismernélek titeket. - Vallja be a férfi, majd megrázza a fejét. - Na, hol is tartottam? Ja, igen Imre. Egy átlagos napnak indult, semmi különös, szokásukhoz híven keresztül néztek rajtam az emberek, de akkor ez nem is érdekelt meg kellett keresnem valakit, hogy átadjak egy üzenetet. Ez a valaki pedig Imre volt. Azt nem mondhatom el mi volt az üzenet, de a lényeg, hogy átadtam neki és szokásomhoz híven el is köszöntem ahogy mindig. "Örültem a találkozásnak. Sajnálom, hogy ön nem fog rám emlékezni." Imre csak megfogta a kezem lehunyta a szemét, aztán megrázta magát és vigyorogva megszólalt. "Madách Imre vagyok és ön?"

- És te mit mondtál? - Tudakolja Karinthy.

- A nevem természetesen, Imre meg vigyorogva közölte, hogy "Nem. Mutatkozzon be és mondja el a képességét." Nem nagyon értettem mit akar, de azért megcsináltam, ő meg bejelentette, hogy ha legközelebb találkozunk tudni fogja ki vagyok. Nem hittem neki, elváltak az útjaink, aztán egy két évvel később csak az utcákat jártam egy másik nagyvárosban, mikor meghallottam a hangját. "Anton! Anton!" Képzelhetitek, hogy meglepődtem, hogy tudja ki vagyok. Főleg, hogy utána felajánlotta, hogy dolgozzak neki és mikor nagy sokára beleegyeztem egyszerűen hozzám vágta, hogy "Ugye tudod, hogy elég lenne egy kontaktlencse, hogy ne aktiválódjon a képességed?"

- Várj, tényleg? - Tágulnak ki a szemei Jenőnek.

- Ja, tényleg. - Fintorodik el Csehov.

- Akkor miért nem hordasz kontaktlencsét? - Vakarja meg a fejét Petőfi.

- Mert nem szeretem a kontaktlencsét. Helyette van szemüvegem, de néha veszek fel kontaktlencsét is, mint most, eredetileg nem barna a szemem. - Vonja meg a vállát a férfi.

- Oh, ez király. - Nevet egy nagyot Karinthy.

- Igen, így is mondhatod, de nagyjából ennyi volt a találkozásom Imrével. - Legyint egyet. - Szóval akkor ki jön? K-k, Jenő? - Néz az említettek felé.

- Kettőt tippelhettek velem hol futott össze! - Emeli magasba a kezeit Rejtő Jenő.

- Melyik kaszinóból szedett fel? - Forgatja meg a szemeit Ady Endre.

- Monacoból természetesen. - Vigyorog a tengerész kalapos férfi. - Most én választok áldozatot. - Dörzsöli össze a tenyereit.

- Hé, mi az, hogy te választasz áldozatot?! - Kapja fel a vizet Karinthy Frigyes.

- Ja, Anton minket is kérdezett! Nekünk kell jönni! - Húzza ki magát Kosztolányi Dezső.

- Egy fenéket! Ti ráértek! Hagyjatok már választani! - Nyújtja ki a nyelvét a férfiakra Jenő.

- Na, de kérlek. Ne viselkedjetek úgy, mint valami kisgyerekek. - Fintorgott Ady Endre, mire mind a hárman kihúzták magukat és vigyorogva szinte teljesen egyszerre megszólalnak.

- Igen is André! - Jön a csicsergő hang a három jómadárból, ami eléri, hogy a Dekadencia vezetője megint megforgassa a szemét.

- Menthetetlen esetek vagytok, én mondom. - Sóhajt egy nagyot.

- Szóval, visszatérve rám és a választásomra. - Kezd bele Jenő.

- Hát nem sok lehetőséged van. Én, Frici, Sanyi, Arany, meg Bulgakov. - Magyarázza Kosztolányi Dezső, mire kap egy tockost a tengerész kalapos fiútól. - Aztán ezt most miért? Nem is mondtam rosszat! - Háborog a férfi, mire barátja csak megint kinyújtja rá a nyelvét.

- Azért, mert! - Hagyja ennyiben, majd végignéz az asztaltársaságán és végül vigyorogva megáll a tekintete a Nyugat legoroszosabbnak kinéző orosz tagján. - Te jössz Bulgakov, halljuk te és Margarita hogy találkoztatok Madáchal! - Hajol előre az asztalon és támasztja meg állát a tenyereiben.

- Vigyázz Jenő, a barátaid éppen meg akarnak fojtani. - Jegyzi meg az orosz férfi, fel se nézve a fonatról, amit éppen az ölében ülő lányka szőke hajába fon. - Szeretnéd te elmesélni a történetet, vagy mondjam el inkább én? - Tudakolja a férfi, mire a kislány a szájába veszi a bal hüvelykujjának körmét, majd vesz egy mély levegőt és leengedi a kezét.

- Meséld el te Mester, nekem nincs kedvem. - Jelenti be és hunyja le a szemeit, mintha ezzel is megpróbálná eltávolítani magát a helyzettől. Ez azonban nem tart tovább egy két másodpercnél, hiszen a lány szemei hamarosan felpattannak és felnéz a férfire. - Játszom Ferkóval. - Mondja, mintha más lehetőség nem is lenne és még meg se várja, hogy a férfi válaszoljon már ki is ugrik az öléből és odasiet a német fiúhoz, akinek elkezdi a ruháját húzogatni. - Játsszunk Ferkó, játsszunk! - Könyörgi.

- Lehet, Margit? - Néz fel a magyar nőre a kis Franz Kaffka, a kérdezett pedig csak biccent egyet, mire a két gyerek a szoba sarkába siet, hogy ott játsszon valamit.

- Szóval, mi hogy találkoztunk Imrével? - Tereli vissza magára a szót Bulgakov. - Nem volt nagy dolog. Otthon voltunk egy étteremben ebédeltünk, ahol észrevettem, hogy egy ember majdnem belealudt a levesébe, én pedig felkeltettem őt. - Vonja meg a vállát.

- És aztán? - Tudakolja Atsushi.

- Akkor? Semmi. Megköszönte és elváltak az útjaink, de aztán, aztán este találkoztam vele megint... - Ahogy itt jár a történetben hirtelen kivágódik a terem ajtaja és megjelenik benne Madách Imre.

- És mára ennyi volt a mese délután! - Kurjantja el magát.

- Pedig pont a legjobb résznél voltunk. - Mondja morcosan József Attila, de azonnal vesz egy mély levegőt és összefonja maga előtt a karjait. - Jól van Imre tálalj ki! Miért vigyorogsz úgy, mint a tejbetök? - Kérdezi egy fintorral az arcán.

- Oh, semmi érdekes, semmi érdekes. Csak tudom mit kezdjünk a Figyelővel. - Kuncogja a Nyugat feje, amivel eléri, hogy a teremben mindenki meglepetten nézzen rá.

- De az arcodból kiindulva nem fogod nekünk még elmondani, igaz kedves? - Szólal meg végül Michael Ende.

- Túl jól ismersz kedvesem. - Lép a férfihez Imre és ad egy csókot az arcára.

- Hogy is mondjátok ti? Ismerlek, mint a rossz pénzt. - Forgatja meg a szemeit.

- De így szeretsz. - Jelenti ki Madách.

- Igen, így szeretlek. - Sóhajt egy nagyot Ende és hunyja le a szemét.

- Szóval tervek... - Ezzel pedig Madách belekezd az újonnan kiötlött terveinek ismertetésébe.