Másnap nehezen keltem fel. Mint az amerikai filmekben, lecsaptam az ébresztőt. Nehezen felültem és megdörzsöltem a szemem. Felálltam és a szekrényemhez totyogtam, ami hiába foglalta el a legnagyobb helyet a szobám, én az álmosságtól alig láttam. Kinyitottam és nehezen átöltöztem, most is fekete ruháimba. Felkaptam a válltáskámat és megpróbáltam kinyitni az ajtót. Hiába rángattam, az sehogy sem akart kinyílni. Hangosan nyögtem egyet mérgemben és belerúgtam az ajtóba, amire valami leesett a padlóra. Odakaptam a fejem és sóhajtottam egyet. A kulcs volt, ami a rúgásra kiesett a zárból. Nehezen lehajoltam érte és kinyitottam vele az ajtót. Kiléptem és lekocogtam a konyhába. Apám valószínűleg még aludt, mert nem láttam sehol. Gyorsan elvettem egy kiflit, belebújtam a bakancsomba és siettem is a kijárat felé, hogy még véletlenül se találkozzak vele.
Amint kiléptem megcsapott egy hideg fuvallat. Összerezzentem és libabőrös lettem. Vonallá préseltem a számat, majd megfordultam és bezártam a bejárati ajtót. Elindultam és elkezdtem eszegetni a kiflit, közben a telefonomat nyomkodtam és hosszú, fekete körmeimet nézegettem. Eszembe jutott, hogy először 12 évesen festettem feketére a körmöm, mert anyám addig folyamatosan ellenezte. Mennyire imádtam és mennyit nézegettem... És még fogalmam sem volt, hogy végül mindig ilyen lesz a körmöm. Sóhajtottam egyet és eltettem a zsebembe a telefont. Amint megláttam a sulit, a maradék kiflimet kidobtam a közeli kukába. Ahogy közeledtem az épület felé megláttam a "csapatom", ahogy a bejárat előtt elszívják utolsó szál cigijüket, még az első óra kezdése előtt.
-Mia! -integetett nekem Mira, ahogy meglátott. Mindenki odakapta a fejét és egy gyors intéssel és halvány mosollyal intézték el a köszönést.
Lassan odasétáltam hozzájuk és megköszörülve a torkomat megszólaltam -Sziasztok.
-Ugye ma nem vagy megint olyan borús, mint tegnap? -Kérdezte Matt vigyorogva.
Sóhajtottam egyet, pár másodpercre lehunytam a szemem majd mintha minden teljesen rendben lenne válaszoltam -Nem.
-Na, menjünk -biccentett a bejárat felé Mad.
Óráink elég unalmasan teltek, kivéve az ötödik óra... Nekem, Mad-nek, Damien-nek és Will-nek kémia óránk volt. Elindultunk így négyen a kémia terem felé, közben ők hárman jól elbeszélgettek, de én csöndben haladtam előre. Beérve ledobtam a táskámat az egyik hátsó padhoz, Mad pedig mellém helyezkedett el. Nem sokkal ezután már csöngettek is.
Csöngetés után pár perccel jelent meg a tanárunk Mr. Russel. Ha valakiről el lehet mondani, hogy őrült tudós, akkor ez pont Mr. Russel-re illett.
-Bocsánat, bocsánat itt is vagyok! - ment a tanári asztal felé és fehér köpenyét porolta.
Nem figyeltem miről beszél órán, csak akkor eszméltem fel, amikor hangosan elkezdett tolni egy padot. Odanéztem és Mr. Russel Gabe-t kérte fel, hogy csináljon meg egy feladatot. Kíváncsian figyeltem Gabe-t, akin ahogy láttam elég ideges volt. Végül is mi mást árultak volna el az izzadságcseppek a tarkóján? Gonosz vigyorra húztam a számat és a padra könyököltem.
Mr. Russel és Gabe valamit lögybölni kezdtek, amire végül annyira nem is lettem kíváncsi. A tenyeremmel tartottam a fejemet és tekintetemmel a falon lévő plakátokat pásztáztam. Egy hirtelen ordításra lettem felfigyelve, amire nyomban odakaptam a fejem.
Gabe feküdt a padlón. Tiszta hólyag volt. Tekergett jobbra balra.
Tágra nyíltak a szemeim. Nem tudtam mi történik körülöttem, a kínlódó Gabe-t néztem. Kínlódó. Én tettem volna? A szám is tátva maradt, talán levegőt venni is elfelejtettem. Erősen markoltam a padot és gondolkozás nélkül felálltam volna, ha nem lettem volna lesokkolva. Nem a látvány miatt voltam rosszul. Hanem, mert én tettem. Miattam fekszik most a padlón, hólyagokkal teli testtel.
