Vihar előtti hullámok

028 ~ So Serious [Electric Light Orchestra]

Már több, mint egy hét eltelt az incidens óta, de még mindig nem tudtam tejesen felfogni, mi is történt valójában.

Grace elhagyta apát.

Apa alig bírt róla beszélni. Nem sírt, csak nagyon szűkszavú volt, már-már néma. Minden egyes részletet úgy kellett kihúzni belőle.

Az egyértelmű volt, hogy a nő lelépett, tekintve, hogy a cuccait magával vitte. Még a festményt is, amit apa vett neki az aukción. Apa azt mondta, Grace azt hitte, adóleírásra akarja felhasználni, így biztosra ment és nem hagyta itt nekünk.

Apa továbbá azt is megosztotta velem, hogy ne vegyem magamra ezt az egész szituációt, mert nem az én hibám, ő ment túl messzire. Még szerencse, hogy egy pillanatig sem hibáztattam magamat. Ismertem apát, pontosan tudtam, mennyire tudott szeretni, de azt is, mennyire könnyen el tudta dobni magától a legértékesebb dolgokat az életben.

Grace nem küldött nekem üzenetet, az utolsó kontaktom vele csupán annyi volt, hogy várnak haza reggel. De mire jöttem, neki már hűlt helyét találtam.

Apa ennél több infót nem osztott meg velem. Csendes volt, de engedte, hogy a március 8-i nők napját a "titkos szeretőmmel" töltsem. Azonban én nem éltem ezzel a lehetőséggel, elvégre mégiscsak apának nagyobb szüksége volt a támogatásomra, mint Jacknek.

Egyébként is kezdett elmenni a kapcsolatunk egy olyan irányba, amely már nálam is kezdte súrolni a határokat. Órán már nem is próbálta meg titkolni, hogy engem néz, szemei csak úgy csillogtak, amikor engem szólított és az én hangomat hallotta. Akkor pedig egyenesen lefagytam a mozdulataimban, amikor az osztály előtt is Maddy-nek szólított.

- Micsoda kiváltságos helyed van a tanár úr szívében - szólt oda hozzám Sofia, aki sajnos nem volt hülye és elég hamar levágta, hogy valami nem stimmel.

- Csak élvezi, hogy olyat kérdezhet, akinek nehéz ez a nyelv - ráztam meg a fejemet és csak remélni tudtam, hogy nem voltam túl átlátszó.

- Biztosan a segítő szándék vezérli. Tényleg, jársz még hozzá korrepetálásra?

- Ami azt illeti, már egyre ritkábban - húztam a számat, és eszembe jutott, hogy honnan is indult ez az egész, és hogy akkoriban mégSofiának is beszámoltam a találkozásainkról.

Ahhoz képest, hogy a spanyol ötös miatt közeledtem hozzá, elég hamar fordult a kocka és keveredtek a történetbe érzelmek is. Az pedig nálam sose érhet jó véget.

Pláne, hogy a pénteki óra után magához hívatott és megkért rá, hogy találkozzunk suli után a kocsijánál. Kicsit sem volt gyanús, hogy húsz lépéssel mögötte mentem a tanároknak fenntartott parkolóba, dehogy is...

Csókkal köszöntött. Hosszú, szenvedélyes csókkal, mint aki egész nap erre volt kiéhezve, és most végre megkapta, amit akart. Félő volt, hogy ha nem lettünk volna ennyire közel a külvilághoz, ez a dolog hamar elfajulhatott volna...

- Hiányoztál - suttogta, miközben kezével arcomat fogta és simogatta, homlokunkat pedig egymásnak támasztotta.

- Te is hiányoztál nekem - suttogtam vissza, habár tudtam, hogy teljesen egyértelmű volt. - Hova szeretnél menni? - Tűrt ki egy hajszálat az arcomból.

- Billy? - Kérdeztem kissé félve, mert nem tudtam, mennyire publikus dologra gondolt. A haverjánál megbújhattunk volna, anélkül, hogy hozzá kelljen kiautózni.

- Azt szeretem benned, hogy eszedbe jutnak ilyen dolgok - paskolta meg a combomat, majd beindította a motort.

Ha már egyszer ott kezdődött minden, miért ne érhetne véget is ugyanott?