Gyönyör

[ HUSZONKILENCEDIK RÉSZ ]

A legutóbbi incidens után Mr. Blackhez menekültem. Rajta kívül csak Robinnak mondtam el a történteket.

Hiába szerettem Robint, és bíztam meg benne, sajnos messze laktunk egymástól. De így is próbált támogatni engemet, ami jól esett.

Olyannyira lesokkolt Ian viselkedése, hogy napokig nem voltam képes hazamenni. A szüleimnek azt mondtam, hogy Laurennél aludtam, mivel a szülei elutaztak pár napra, és nem akartam egyedül hagyni őt.

Elhitték, és nem is gyanakodtak. Ezek szerint Ian nem mondott semmit.

Nem tudtam, hogy hogy mondjam el nekik, hogy szakítottunk Iannel. Ők nagyon kedvelték a fiút, és sokszor úgy éreztem, hogy őt többre becsülték, mint engemet.

Szerintük ő jó hatással volt rám, és egy nagyszerű fiú volt.

Ez egy ideig igaz volt, de aztán minden megváltozott. Igaz én is megváltoztam, de én próbáltam tenni ellene. Ő ahelyett, hogy támogatott volna engemet, inkább csak ellenem fordult.

Úgy döntöttem, hogy egy ideig nem fogom elárulni azt, hogy mi történt. Azt akartam, hogy maguktól jöjjenek rá, hogy elhidegültünk Iannel.

Viszont a történtek miatt, eggyel több dolgon kattogott az agyam, mint általában. Csalódtam Ianben, és rosszul éreztem magamat azért, amiért idáig jutottunk.

Az az Ian, akit megismertem, sosem viselkedett volna így. Sosem mondott volna nekem olyan dolgokat, és sosem viselkedett volna agresszívan és társai. 

Eleinte magamat hibáztattam a kialakult helyzetért. Én voltam az, aki nem tudott megnyílni előtte, és helyette inkább magamba zárkóztam. Viszont ez sem adott mentséget a viselkedésére.

Akármennyire is utálni akartam őt, nem tudtam. Hiányzott a régi Ian. Nem tudtam, hogy melyikünkre legyek mérges. Magamra, amiért eltaszítottam őt magamtól, vagy rá, amiért ennyire csúnyán viselkedett velem.

- Tudom, hogy fáj, de jobb lesz neked Ian nélkül. S ezt nem azért mondom, mert magamnak akarnálak, hanem azért, mert undorítóan viselkedett. Sajnos sokszor csak utólag mutassa ki egy ember a foga fehérjét. - nyugtatott Mr. Black.

- Igazad van, és nem is kéne ezen rágódnom, csak egyszerűen nem akarom elhinni, hogy két évig egy ilyen emberrel voltam együtt.

- Megértem, hogy nem könnyű túl tenned magadat ezen. De tudd, hogy bármikor itt leszek neked, ha szükséged lesz rám. - fogta meg a kezemet.

Nem akartam kötődni hozzá, de mégis megtörtént. Ő volt az egyetlen személy, aki mellettem tudott állni ebben a helyzetben. Aki segíteni tudott, akiben megbízhattam.

Akármennyire is kiakartam őt zárni az életemből, nem tudtam. Mindig felbukkant, és mindig olyan jó volt hozzám, mint még soha senki.

A szüleimtől sem kaptam meg azt a fajta szeretetet, mint tőle. Ők állandóan elhanyagoltak, semmibe néztek. Csak az számított, hogy nekik mi a jó, nempedig az, ami nekem.

Sosem éreztem azt mellettük, hogy elég lennék bármire is. Hasztalannak éreztem magamat, aki csak egy nyűg volt a szüleik számára.

Ian, akit igaz társnak érezhettem egy ideig, szintén egy csalódás volt számomra.

Nem találtam a helyemet a világban. Úgy éreztem, hogy senki sem szeret engemet.

Vagy csak nem vagyok méltó mások szeretetére.

Kezdtem elveszíteni a reményt. Egyszerűen minden rossz volt.

Mr. Black hiába próbált meg segíteni rajtam, mégis rosszul éreztem magamat.