11 évvel ezelőtt
Ryoko
Késő tavasz lehetett, már nem emlékszek tisztán a részletekre, csak arra, hogy nagyon meleg volt az osztályteremben. Ieiri ült mindig mellettem, dohány illat lengte körül és valami mély szomorúság. A tollát kattogtatta az asztalon unottan, nem ő volt az egyetlen mondjuk, aki nem figyelt Masamichi sensei előadására. A hátsó sorban Gojo az ablakon kibámulva nézett a semmibe. Így telt el az óra fele, mire a tanár megelégelt minket.
- A fene essen belétek, egyikőtök sem figyel arra, amit mondok! - kiáltotta el magát teljes erőből.
- Menjünk inkább ki, baseballozhatnánk. - ajánlotta fel Satoru.
- Én ki nem megyek erre a napra, főleg nem futni. - rázta a fejét Ieiri. Én csendben vártam, mi fog ebből kisülni.
- Takarodjatok ki, én mára befejeztem veletek. - sóhajtott egy nagyot a tanár, majd a hóna alá csapva a füzetét ott hagyott minket.
Emlékszem Ieiri volt az első, aki felugrott és kiment, talán bagózni. Én komótosan a táskámat a vállamra vettem és úgy indultam utána, mikor a legönzőbb alak a világon megszólalt mögöttem.
- Ryoko, te tudod, hogy mit kell egy gyereknek venni? - állt meg a hátam mögött Satoru.
- Talán apuka lettél? - néztem fel rá unottan.
- Csak egy régi barátom gyerekeire kell vigyázzak. - mosolyodott el halványan.
- Szegények. Hány évesek? - kérdeztem, már nem is tudom milyen indíttatásból.
- A kisfiú 5, a lány 17 körül. Most egyedül laknak. Gondoltam megkérdezlek téged, mert Ieiri inkább a boncoláshoz ért. - magyarázta természetes hangon.
- Gyere, segítek neked. - rántottam meg a kabátja ujjától.
Emlékszem órákon keresztül hurcoltam át egyik ruhaboltból a másikba. Nem tudom Gojot sajnáltam-e meg, vagy inkább a két árva gyereket. Abban azért reménykedtem, hogy ne Gojo legyen, aki miatt árván maradtak. Délután lett, mire a házhoz értünk, ahol Megumi és Tsumiki lakott. Ekkor már a nevüket is kitudtam szedni, abból a hülye fráterből.
- Megint itt vagy? - nézett fel ránk az ajtóból egy alacsony fekete hajú fiúcska.
- És magammal hoztam egy barátot is. - mutatott rám Satoru.
- Nézd el neki, hogy bolond. - löktem arrébb, hogy a fiú elé tudjak kerülni. Óvatosan lehajoltam hozzá, hogy szemmagasságba kerüljek vele. - Ryoko vagyok, te lennél Megumi, ugy-e? - egy picit mintha elpirult volna.
- Igen, a nővérem még nem ért haza. - motyogta, miközben félre állt, hogy betudjak menni.
Rendezett lakás volt, a nappaliban egyetlen családi kép volt csak, azon is két gyerek. Megumi és mellette egy szép barna hajú lány. Hallottam, hogy Megumi Gojo-val vitatkozik az előtérben.
- Mindig nem kell ajándékot hozz, nincs már ahova tegyük. És nem mondtad, hogy ilyen szép barátnőd van. - hallottam a fiatalabb hangját. Magamba próbáltam folytani a nevetésem.
- Nem a barátnőm. Amúgy kellett vegyek valamit és megláttam ezeket, és úgy vettem meg. - felelte Satoru magyarázkodva.
- 10 boltban kellett venned valamit? - mutathatott a szatyrok mennyiségére a fiú.
Emlékszem, mikor Tsumiki haza jött, és ijedten sikított fel, nem tudom azóta sem, hogy az viselte meg, hogy én főzök vagy, ahogy Gojo próbálta meg táncolva elmagyarázni Meguminak a leckéjét. Emlékszem, hogy iskola után sokat jártam oda Satoruval, hogy Tsumiki milyen közvetlen volt és Megumi milyen kis csendes. Emlékszem az utolsó ott töltött délutánomra is, mégha ők nem is tudták, hogy az lesz. Akkor öleltem meg a kis Megumit előszőr, azt sem tudta, hogy meglepődjön vagy elpiruljon. Emlékszem, hogy Satoru haza kísért és a jövő évi terveiről mesélt. Emlékszem, hogy a kapuban adtam egy puszit az arcára és emlékszem, hogy sosem búcsúztam el tőlük rendesen, csak felszálltam másnap egy repülőre.
De emlékszem a levére is, arra ami miatt elhagytam Japánt és ami miatt vissza kellett ide térnem.
Jelen
Gojo
- Van egy nagyszerű hírem neked, Satoru. - állított meg az osztályterem előtt Yaga igazgató.
- A fejesek beismerik, hogy nekem van igazam? - néztem nem sok jót várva a hírtől a férfira. Általában, ami neki jó hír, az nekem fájdalom.
- Nem kell többet történelmet is oktass, találtam egy megfelelő tanárt. - lelkendezett tovább.
- Ezt eddig is Ijichi csinálta helyettem. - csúszott ki a számon.
- Satoru! - nézett rám összevont szemöldökkel az igazgató.
- Ki az a tanár? - váltottam inkább gyorsan témát.
- Az meglepetés, mindjárt átküldöm hozzátok az irodámból. - rohant el izgatottan. A fejemet vakargatva léptem be a terembe, tudva, hogy egy Ijichi féle professzor fogja majd az agyamat szívni.
Odabent már vártak rám az első éveseim. Itadori nekem háttal ült fel az asztalára és Nobaraval vitatkozott valamin hangosan. Megumi a padjára dőlve hallgatta őket, a gallérja alá rejtve a mosolyát.
- Osztály van egy lesújtó hírem. A kedvenc történelem órátokat ezentúl egy új tanár tartja majd. Megértem, ha sírni fogtok. - néztem végig rajtuk.
- Eddig is Ijichi tartotta. - motyogták mindhárman az orruk alatt.
A világ minden táján féltek tőlem és elkerültek, de ezek a gyerekek olyan nyitottan álltak hozzám, amit iskolás éveim után sosem tapasztaltam meg.
- Ez az elsőévesek osztályterme? - nyílt az ajtó ki hirtelen. Egy hosszú barna hajú nő libbent be, bokáig érő szoknyában, csizmában és egy fekete garbóban. A ruhái mások voltak, de a szeme ugyan olyan volt, mint régen. Szürke, benne annyi titok és rejtelem.
- Ryoko Toh vagyok, az új történelem tanár. - emelte fel a kezét. Tudom, hogy szólnom kellett volna valamit, de annyira lefagytam, mintha egy szellemet láttam volna.
- Ryoko? - nézett fel Megumi kábán.
- Szia, kölyök, látom még nem untatott halálra Gojo. - a vezetéknevem úgy gördült le az ajkán, mint a vízcseppek, pedig nekem tömény ólom volt az övé éveken át.
- Megumi, te ismered a tanárnőt? - suttogta Yuji nem túl diszkréten.
- Igen, még kis koromból. - motyogta Megumi, láttam rajta, hogy nem tudja hova tenni a nő hirtelen feltünését.
- Ryoko... - indultam meg feléje, de mintha észre sem vett volna, úgy került ki.
- Köszönjetek el Gojo-tól, gyerekek. Itt az ideje, hogy tanuljatok is valamit. - állt meg a tábla előtt. Levegőnek nézett, ahogy azt évekig tette, és amikor azt hittem a közelébe kerültem, eltűnt.
A gondolataim egymást kergették, miközben az ajtó fele sétáltam. Csak, mikor kinyitottam döbbentem rá, hogy nem szóltam semmit.
- Hallgassatok Toh professzora, holnap találkozunk. - mondtam a vállam felett, majd hagytam hogy becsukódjon mögöttem, az ami elválasztott az egyetlen nőtől, akit valaha is szerettem.
Most biztos felmerül, hogy miért nem kerestem meg soha. A válasz nagyon egyszerű rá, mert őt lehetetlen megtalálni. Ő az árnyak között él és csak akkor mutatkozik meg, ha terve van. És most elkellett döntenem, hogy megszeretném-e ismerni a tervét, vagy hagyom a feledésbe veszni, ahogy azt már évek óta próbálom.
YOU ARE READING
Utóirat: Szeretlek, Gojo
RomanceGojo Satoru-nak egyszerre kell tanárnak és a legerősebb mágusnak is lennie. Mindig azt hitte, hogy ezt a terhet egyedül kell cipelnie. Egy nap azonban a tokyoi iskolában beköszön egy régi barát, akit iskolás évei alatt inkább ellenségnek tartott. És...