Alkonyati vadász (A Táltosok Öröksége 2.)

10. fejezet: A suttogó

Baranya megye, Zók

Szonja úgy érezte, jobban járna, ha rögtön visszafordul, és addig rohanna, míg haza nem ér. Nem is! Egyenesen az erdőbe száguldana, és ott maradna, míg el nem vonul ez a felhajtás és le nem zajlanak az érettségik. Legszívesebben leszaggatta volna magáról a szövetkabátot és a kosztümöt, mert annyira kellemetlenül elegánsnak érezte magát a poros volánbusz megállóban. Olyan kiborítóan elegánsnak, hogy mikor a tükörbe belenézett a fodrász és a sminkes után, majdnem köszönt a tükörképének. Elképesztő, hogy ma mennyire szép és mennyire nem önmaga. Még az arcához sem mert hozzáérni, nehogy elmázgálja annak az idegennek az arcát. Sőt, egyszerűen megőrült, mert már egy félórája viszketett a bal szeme, de irtózatosan! Az lesz a legjobb, ha reggelig meg sem szólal – nem mintha nagy erejébe kerülne... Egy porcelán babává változtatták, felismerhetetlen, groteszk látvány lehetett mások számára is.

A menetrendre pillantott és csalódottan vette észre, hogy a busz késik. Így sosem fog túlesni ezen a hacacárén! A haja sötétbarna, hullámos fürtökbe lógott az arcába, pedig elvileg egy konty volt a feje tetején, a szempillájával pedig utcát lehetett volna seperni. Mindemellett olyan, mintha a környék összes macskája rá vadászott volna. Félelmetes, hogy mindenhonnan azok a kis szőrcsomók pislogtak vissza rá foszforeszkáló szempárjaikkal!

Végy egy nagy levegőt, nyugi – csitította a belső jajveszékelést, majd nézelődni kezdett, hátha akad valami a környéken, ami eltereli a figyelmét. Vasárnap délután félhárom lévén, az utcák üresek, a házak csendesek voltak. Csak néhány elhanyatló nyávogás verte fel a temetői hangulatot. Szonja kétségbeesetten keresett valami kapaszkodót, nehogy itt helyben kibontsa a haját és megkavarja a szemét. És ekkor pillantotta meg azt a plakátot: ketrecharc. Egyáltalán szabad ilyet reklámozni? Fanyarul elhúzta a száját és arra gondolt, hogy szívesebben rúgná szét pár tahó seggét, minthogy elmenjen a szalagavatójára. Milyen felszabadító érzés lenne! Mégis fel fog szállni a buszra, ami ekkor fordult be a sarkon és elmegy abba az emberek százaitól zsúfolt kultúrházba. Meghunyászkodott a társadalom akarata előtt, a konformizmus győzedelmeskedett felette.

Segítség! Rohadtul viszket a szemem! – sóhajtott.

Az öltözőben kész őrültek háza fogadta, így jobbnak látta egy sarokba beülni és onnan szemlélni a társaságot. Tömeghisztéria és idegbetegség, neki csak ennyi fog megmaradni ebből az éjszakából.

− Nem hiszem el! Megbeszéltük, többször letárgyaltuk, erre még nincs itt! Már egy órája itt kellene lenniük a keringőruháinknak! Én megnyuvasztom azt a csajt! – visítozta Mercédesz a linóleumon fel-le járkálva.

− Biztos mindjárt itt lesz, ne idegeskedd túl magad – nyugtatta Luca.

− Elegem van! És ennek tetejébe éppen ma reggel jött meg! Ez a nap egy pokol! Vágjak jó képet a táncparketten, miközben görcsölök, mint állat! Ez... Ez...

Hisztéria felsőfokon – bólintott Szonja. Bár neki lennének ilyesféle problémái! Ez az egyetlen időszak, amikor áldotta az eget, hogy meddőnek született. Sosem volt és soha nem is lesz teljes értékű nő, talán ezért találta mindig kényelmesebbnek, ha nem is viselkedik úgy. Nem akarta sem magát, sem mást áltatni.

A nő két percen belül kopogtatott is az ajtón. Mercinek szerencsére már nem volt ideje kikaparnia a szemét, mert rögvest sorakoznunk kellett a szalagavatáshoz. Szonja végig azon gondolkozott, hogy mennyivel otthonosabb lenne az egész, ha a régi osztályával lenne. Először jutott eszébe, hogy mégis csak három évig ismerte őket, nem csak féléve, és hogy ott a hangulat biztos sem lett volna ilyen gyilkos. Lehet, hogy későn, de ekkor ért el a tudatáig, hogy sok dolog hiányzik neki. Talán csak átragadt a többiek idegbetegsége rá is, de a nosztalgia átvette a hatalmat felette és kezdett elérzékenyülni.