Descendants of the Sun

7 fejezet

Zhiyuan finom bőrcipője hangosan kopogott a márványpadlón, az emelet félhomályos folyosójának csendjében.

Minden egyes megtett lépésnél érezte, ahogy feléled benne a szűnni nem akaró bűntudat, amitől még mocskosabbnak érezte magát.

Mennyi ideje már annak a napnak?

Három év?

Minden alkalommal amikor látogatóba érkezett ebbe a házba – Yibo, egy újabb fogadás vagy éppen munka miatt – elöntötte az önutálat, amitől görcsbe rándult a gyomra, s amitől soha nem fog tudni elég messzire menekülni.

De soha... egyetlen alkalommal sem látogatta meg a lányt... egészen mostanáig.

Megállt Lisha szobájának ajtaja előtt, felemelte a kezét, hogy bekopogjon... de nem vitte végig a mozdulatot. Tenyerét rátapasztotta a finoman megmunkált fafelületre, fejét lehajtotta és nagy levegőt vett. A pulzusa az egekbe szökött, amikor arra gondolta, hogy a lány a túloldalon van.

- Rossz ajtónál állsz.

A lány hangjának hallatán megpördült, és szemtől szemben találta magát Lisha Wanggal, a Wang család legfiatalabb tagjával, a legjobb barátja húgával, aki eszébe juttatta mindazt, amit tett.

Sötét haja nedvesen göndörödött a nyakánál, mintha most jött volna ki a zuhany alól. Valami túlméretezett, széles nyakú pólót viselt, ami lecsúszott az egyik vállán, felfedve a szeplőit, amikről átkozottul jól tudta, hogy egészen a melltartója vonaláig érnek. Mezítláb volt, a körmeit rózsaszínre lakkozta, és a lábai...

Tetőtől talpig végigmérte, miközben a legocsmányabb hazugságokat mantrázta magában. A haraggal és bűntudattal sokkal könnyebb volt megbirkózni, mint azzal a elképesztő vággyal, amit a lány felbukkanása ébresztett fel benne.

Nem.

A vágy túl könnyű lett volna. Semmi ahhoz képest, amit Lisha iránt érzett.

Mert az valami teljesen más volt.

Jóval több.

- Ez az én szombán. A fogadás a földszinten van... – Zhiyuan tekintete végigsiklott a lány tökéletes alakján, majd pillantása hosszan elidőzött a lábán. Fehér, bársonyos combjának látványa és az emlék, ahogy egyszer – egyetlen egyszer – megérintette... egyszerűen kínzás volt a számára. Egy rémálom lett az élete, a gondolat, hogy a lány a közelében van, de soha nem lehet az övé... ez nem a poklot jelentette, hanem a kibaszott purgatóriumot. – ...hogy elfelejtetted, hiszen mikor is jártál utoljára ebben a házban? Három éve?

Megvető hangja pofonként csattan az arcán.

- Lisha...

- Ha csak azért jöttél, hogy lásd még nem vágtam fel az ereimet, akkor akár mehetsz is. – Lisha be akarta csukni maga mögött az ajtót, de Zhiyuan elkapta, mielőtt sikerült volna neki. Nem kellene ezt tennie, minél messzebbre kellene kerülnie tőle, de gyűlölte még a gondolatát is, hogy amíg mindenki más odalent szórakozik, a lánynak bezárva kell élnie a mindennapjait. Szóval ahelyett, amit tennie kellene, belépett utána a szobába. – Persze. Gyere be. Érezd magad otthon.

- Nem kellene így élned. Kimozdulhatnál a házból, találkozhatnál a barátaiddal.

Lisha nem nézett rá.

- Nem vagyok remete, ha erre akarsz célozni. Ki szoktam mozdulni.

- Az, hogy lemész a földszintre, vagy ki a kertbe, nem számít kimozdulásnak.

A tolószék halkan felzúgott, és Lisha lassan felé fordult.

- Mit akarsz tőlem, Zhiyuan?

Vissza akarok utazni az időben arra a napra, amikor elengedtem a kezed. Meg szeretnélek csókolni és a magaménak követelni.

Mindent.

Mindent akarok.

- Azt akarom, hogy folytasd a rehabilitációt.

- Nem. – vágta rá anélkül, hogy felpillantott volna.

- Nem akarod újra a barátaid társaságában tölteni az egyetemi éveidet?

- Tudod jól, hogy nincsenek igazi barátaim.

- Nem akarsz újra ennek a háznak az úrnője lenni? – kérdezte dühösen Zhiyuan. – Szünetelteted az életedet, és vársz, hátha egy nap magadtól lábra állsz? – Két karjával a tolószék karfájára nehezedett, és mélyen a lány szemébe nézett. – Ez csak a filmekben létezik. Nem mondták el neked, hogy működik az ilyesmi?

Lisha felemelte a szemét, és dacosan összeszorította az ajkát.

- Én döntök! Az én életem!

- És ebben a rohadt székben akarod leélni? Igen, kell hozzá sok verejték, fájdalom és rengeteg kitartás. A bátyádnak szüksége van a támogatásodra és arra, hogy mellette legyél. De ez nem fog működni ha elzárkózol a világ és mindenki elől!

Lisha nem nézett rá, keze ökölbe szorult, és hangja remegett, amikor megszólalt:

- S amikor engem kellett volna támogatni, hol voltatok? – Összerezzent a kérdés hallatán. – Az apám sosem törődött velem... még akkor sem amikor tolószékbe kerültem. Yu Ming tönkretette a bátyámat és elvette a lehetőségét annak, hogy boldog élete legyen Xiao Zhannal. Ezek után Yibo a fővárosba menekült. Míg te... te egyszerűen hátat fordítottál nekem. Az egyetlen, aki támogatott az Xiao Zhan... de még így is, cél nélkül maradtam.

Zhiyuan dühösen megdörzsölte a szemét.

- Tudom, hogy engem hibáztatsz azért, ami aznap este történt...

- Ha igazán ismernél, akkor tudnád, hogy ez nem igaz. – felelte dacosan a lány. – Ha befejezted a kioktatásomat, akkor szeretnék végre...

Zhiyuan megköszörülte a torkát.

- Ha magadért nem, a bátyád boldogságáért harcolnál? – szavai felkeltették Lisha kíváncsiságát. – Küzdenél érte, teljes szívedből?

- Mit akarsz ezzel? – kérdezett vissza a lány.

- Küzdenél?

- Igen, hát persze.

- Yibo felkért arra, hogy járjak el a válása ügyében. Azonnal.

- Ez igaz?

A férfi lassan bólintott.

Lisha arca felragyogott a boldogságtól, mint a tavaszi hajnal első sugarai. Szemeiben egy új, élettel teli célt pillantott, s ami után elképzelhetetlennek tűnt a meghátrálás. Lisha Wang keménnyé vált, mint az acél, és egyáltalán nem tűnt elképzelhetőnek, hogy ezek után hatalmas küzdelem nélkül hajlandó legyen feladni az elhatározását.

Bármi is fog történni ezután, az még csak a kezdet lesz.