Logan 1: Karácsonyi kaland (átdolgozott kiadás)

4. fejezet

Nem tudtam volna megmondani, meddig aludtam. A fájdalomcsillapító gyógyszerek kiütöttek, a kimerültség tette a dolgát a szervezetemben. Lassan tértem magamhoz, mint akit mély álomból riasztottak fel. Komótosan próbáltam kinyitni a szemem, először csak a pislogás ment, aztán igyekeztem az oldalamról a hátamra fordulni, de valamibe beleütközött a kezem. Meglepetten néztem most már magam mellé, hogy a szavam is elállt a látványtól. Egyszerre kezdtek el verdesni a hasamban azok a pillangók és közben zavart voltam.

Logan a kórházi széken ült az ágyam mellett, viszont előre hajolt az ágyra, két kezét a feje alá kulcsolta, azon szuszogott csendesen. Nem ébredt fel arra, hogy megmozdultam. Óvatosan ültem fel az ágyon, próbáltam nem felébreszteni őt. Elég kényelmetlen pozícióban helyezkedett el, mégis valahogy sikerült mellettem elaludnia. Majdnem elsírtam magam attól, hogy ő itt volt. Nem tudtam, hogy talált meg, bár derengett valami, hogy hajnalban írtam neki sms-t, most mégis itt volt. Az idilli pillanatot az orvos törte meg, csendesen lépett az elsötétített szobába, ahova bár a nap fénye bevilágított, de a sötétítő függönynek hála csak félhomály volt a szobában. A doktornő halkan az ágyam mellé sétált, a folyosóról beszűrődő fényben így is alaposan megvizsgált.

– Mikor? – Hagytam a levegőben lógni a kérdést, miközben lepillantottam a még mindig alvó Loganre. Egyik kezem ösztönösen a hátára simult, éreztem ujjaim alatt, ahogy egyenletesen vette a levegőt.

– Az éjszakás nővér szerint hajnali négy körül – felelt halkan a doktornő, közben finoman megfogta az államat és megmozgatta a fejemet, hogy jobban szemügyre vehesse az arcomat. – A nővér megpróbálta elzavarni, de a fiatalember hajthatatlan volt – tette hozzá a doktornő apró mosollyal az arcán, végül még pár szóban beszéltünk a továbbiakról, mire számíthatok, meddig kell kímélnem magam, és talán a legfontosabb kérdés ami foglalkoztatott, hogy mikor mehetek haza. Nem szerettem kórházban lenni, legalábbis nem úgy, hogy én voltam a beteg.

Amint a doktornő távozott, hátradőltem az ágyon, kezem még mindig Logan hátán pihent, egyenletesen vette a levegőt. El nem tudtam képzelni, mégis mit gondolhatott ez a férfi, hogy hajnalok hajnalán berontott a kórházba, mert látni akart. A szívem mélyén még magamnak is félve vallottam be, de nagyon imponált ez a gesztus. Eddig ezt soha senki nem tette meg értem, hogy otthagyott mindent és jött hozzám azonnal. Ez alól egyedül Sylvi és édesanyám volt kivétel, és úgy tűnt, most az életemben a két legfontosabb ember mellé Logan is csatlakozott.

Csendben ültem az ágyon, gondolataimba mélyedve kezdtem el simogatni Logan hátát, mikor éreztem, hogy kezem alatt mocorogni kezdett. Odakaptam a pillantásom, még mindig fájt az arcom, de így is mosolyognom kellett attól, ahogy álmosan felnézett rám és rendesen felült végre a széken. Olyan hatalmasat ásított, hogy azt hittem, kiakad az állkapcsa.

– Miért nem alszol? – Jött az álmos, mormogós kérdés.

– Elmúlt a fájdalomcsillapító hatása – vontam vállat, ami még igaz is volt. Nem tudtam visszaaludni, miután a doktornő elment, bár azt nem tettem hozzá, hogy ez részben annak is köszönhető, hogy itt aludt az ágyam mellett. Logan megdörzsölte az arcát a kezével, viszont nem kerülte el a figyelmemet, hogy elgémberedett minden tagja, olyan lassan és nehezen mozdult a széken. – Nem ülsz inkább mellém? – pillantottam rá félénken. Fogalmam sem volt, mikor lettem ilyen, de örültem volna, ha nem abban a kényelmetlen székben fetreng addig, amíg én a kórházi ágyon feküdtem. Egy pillanatra megállt a nyújtózkodás közben, ropogtak az ízületei, mire bólintott, felkelt a székről és leült mellém az ágyra. Arrébb húzódtam, olyan nagy volt ez az ágy, hogy ketten is elfértünk rajta, ha nem is volt így kényelmes, én örültem, hogy mellettem volt. Pár pillanatig így ültünk egymás mellett, keresztbe tette a lábát a bokájánál, mikor hirtelen átkarolt és a mellkasához húzott.