a night to remember [sanggi]

3 : egy kedves gesztus

Ennyire még sosem rettegtem az iskolától, pedig már azért egy ideje része a mindennapjaimnak. Wooyoung idétlen vigyorral húz a termünk felé a csuklómat fogva, ami miatt kapunk is néhány értetlen pillantást, de ez most különösebben nem érdekel. Sokkal jobban izgat a felismerés, hogy ha én beteszem a lábam ebbe a terembe, mi fog történni velem, így a csukott ajtó előtt kikapom kezem a barátom szorításából és megtorpanok.
-Nem megyek be - nyögöm ki végül - átiratkozok.
-Ne legyél már ekkora idióta - nevet Wooyoung - nem fogsz belehalni. Na, gyere már!
Kinyitja az ajtót és szabályosan belök a terembe, ahol már tartózkodnak páran, de szerencsére nem foglalkoznak velem. Komótosan ballagok hátra a padomhoz elfogadva a sorsom, mikor egy hang szólít meg.
Baszki.
-Jó reggelt, Kang - vigyorog idétlenül az életem megkeserítője, velem ellentétben tökéletes formában.
Megtorpanok. A hangja most játékosabb, mint azon az estén, a szeme is élénkebben csillog. A szája most inkább halvány cseresznye árnyalatú, a mosolya kevésbé édes.
Pontosan min is gondolkozom éppen?
Végül erőt veszek magamon és lehuppanok mellé, éppen időben, mert ahogy előhúzom a füzetem a táskámból, belép a tanárunk.

-Hé, Kang - suttogja, mire megforgatom a szemem.
-Ne most Mingi, figyelnék - válaszolom, mire egy bólintás kíséretében bújik vissza a pad alatt lapuló telefonjába.
Mi van?
Ilyenkor általában addig nem hagy élni, amíg meg nem hallgatom, mit akar mondani. Az esetek többségében kérdésének nincs értelme, csak azért csinálja ezt, hogy idegesítsen, éppen ezért nem értem, miért halkult el. Mintha kicserélték volna.
Ugye nem a péntek miatt?
Szédülni kezdek, majd hirtelen forogni kezd velem a világ. Pislogok néhányat, de nem segít - szemeimet tágra nyitva nézem, ahogy elsötétül előttem a világ, majd se kép, se hang.

Halk beszélgetésre leszek figyelmes. Kinyitom a szemeim, mire a védőnő mosolygós arcával találom szembe magam, aki egy vérnyomásmérőt szorongat a kezében.
-Jobban érzed magad, fiam? - kérdezi, de fogalmam sincs, miről beszél. Az előbb még a teremben ültem, hogy kerültem egyáltalán ide?
-Ez a kedves fiatalember cipelt le téged idáig - mondja, mintha csak a fejembe látna. Követem a kezét, amely egy falhoz rakott széken gubbasztó Mingire mutat, akinek aggodalmat látok tükröződni az arcán.
Ilyen a világon nincs.
Halványan elmosolyodik, most ismét olyan a szeme, mint akkor. Ilyen furcsán kedves. Ezt a Mingit jobban szeretem, mint azt, akit eddig ismertem.
Pontosítok; egyiket sem szeretem, de az új sokkal elviselhetőbb.

-Nyújtsd ide a karod, kérlek, meg kell mérnem a vérnyomásod - csiripeli a védőnő, majd a számok láttán elsápad - drágám, stresszelsz valami miatt?
Haha. Amúgy se mondanám el neki, Mingi jelenlétében meg főleg nem.
-Csak az iskola miatt - mosolygok - semmi komoly. Valószínűleg nem ittam eleget, vagy valami ilyesmi.
A szemem sarkából észreveszem, ahogy padtársam a szemöldökét ráncolva néz rám. Nem hisz nekem. Vajon emlékszik a péntekre? Nagyon remélem, hogy nem. Abba belehalnék.
-Rendben, de ezt még vedd be - nyújt felém a felnőtt egy fájdalomcsillapítót, majd mindkettőnket órára küld.

Ahogy az ajtó becsukódik mögöttünk, Mingi hozzám fordul, kezeit csípőjére helyezi.
-Jól vagy? - kérdezi és azt kell hogy mondjam, eléggé váratlanul ért ez a kérdés.
-Megvagyok, persze. Semmi komoly - motyogom, mire elmosolyodik, de ez most a régi Mingi pajkos vigyora.
-Nem akarsz lógni egyet? A tanárok úgyis azt hiszik, beteg vagy.
Unott arccal nézek rá - ezt most komolyan gondolja? Mi ketten?
-Miért is ne - mondom, odafigyelve, hogy ne mosolyogjak. Nem akarok túl nagy hatalmat adni a kezébe.

Normál esetben azonnal visszautasítottam volna az ajánlatát, de péntek óta valami megváltozott benne. Ha csak egy pillanatra is, de megmutatta egy olyan oldalát, amit még sosem láttam és meg kell hogy mondjam, felkeltette az érdeklődésemet. Meg szeretném ismerni azt a Mingit is.