Aki mindig visszatér | ✓

Első fejezet: A 326-os szoba

A nap sugarai aranyszínűre festették a fehér falakat. Az ágyam szélén ülve bámultam végig a szobám minden sarkát. Az íróasztalon még ott hevert pár könyv, amit mindenféleképpen be akartam csomagolni, hiszen nagyon fontosak voltak a számomra. Még az apámtól kaptam őket, mielőtt elment. Eszmei értékkel bírtak és az apám által kihúzott mondatok és különböző jegyzetek az oldalak alján mindig rá emlékeztettek. Ahogy ültem ott az ágy szélén, és a könyveket bámultam teljesen nosztalgikus hangulatba kerültem és arra az időre gondoltam, mikor még apa is velünk volt. A gondolataimból azonban egy éles kiáltás szakított ki: - Hazel, lassan indulnunk kell. Már nyolc óra van, hosszú az út Bostonig. - Megyek, csak még bepakolom a könyveimet - mondtam, majd felálltam és a bőröndömbe tettem a könyveket. A lépcsőn lefelé sétálva egyre jobban izgultam. Egyetemre megyek, ráadásul messze az otthonomtól, teljesen egyedül. Senkit sem ismerek, azt sem tudom, milyen lesz a szobatársam, vagy hogy egyáltalán tetszeni fog-e az egyetem. Tele voltam kérdésekkel, amikre nem kaphattam választ, így elég frusztráltan álltam az anyám előtt, aki persze egyből észrevette az aggodalmam. - Hazel, kincsem, nem lesz semmi baj. Boston nem itt van, de bármikor felhívhatsz, ha úgy érzed szükséged van rám, hétvégente pedig hazautazhatsz és csapunk egy anya-lánya napot, csupa olyan programmal, amit szeretsz. Hidd el, szeretni fogod az egyetemet, sok új emberrel fogsz megismerkedni és jót fog tenni a környezetváltozás - mondta lágy hangon. - Igen, ezzel én is egyetértek, bár furcsa, hogy ezt hangosan kimondtam - nevetett fel az ajtófélfának dőlve Mason, aki éppen abban a pillanatban lépett be az ajtón. Masonnel már a gimi kezdete óta együtt vagyunk, amolyan tini szerelem a miénk, amit minden romantikus regényben olvashat az ember. Jól megvagyunk, nem panaszkodhatok, bár vannak kétségeim, hogy a kapcsolatunk hogyan fogja bírni ezt a nagy távolságot. - Jó, rendben, megpróbálok nem agyalni a dolgokon, na de induljunk, mielőtt meggondolom magam és inkább nem is megyek egyetemre - mondtam vicceskedve, bár ezt jelen esetben egy kicsit komolyan is gondoltam. - Innen már nincs visszaút, kincsem - felelte az anyám, majd karon fogott és elindultunk a kocsi felé. A csomagjaim már be voltak pakolva, mivel az anyám már tegnap este berakatta velem a kocsi csomagtartójába, nehogy valami otthon maradjon, vagy valami véletlen folytán otthon hagyjuk őket. Sajnos egyet kellett vele értenem, mivel egy régebbi költözésünk során annyira késésben voltunk, hogy a csomagok nélkül indultunk el. Még szerencse, hogy időben észrevettük és nem kellett túl messziről visszafordulnunk értük.

Az út gyorsan eltelt, Mason is velünk jött, hiszen ott akart lenni, mikor beköltözöm a kollégiumi szobámba és úgy gondoltuk, hogy a délután hármasban felfedezzük a campust és a várost. Az út elég hosszú volt, de gyorsan eltelt, hiszen az anyám mindenféle egyetemi emlékkel traktált minket. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ez a kimért és fegyelmezett nő, akit ismerek egykor az egyetem bulikirálynője volt és ha egy partin nem vett részt, akkor már aggódni kellett érte. - Kicsim, az egyetem az életed legjobb időszaka lesz. Bulizz, éld ki magad, hiszen mikor tedd meg ezeket, ha nem most? Negyven évesen, mikor már gyerekeid vannak? Ne legyél olyan, mint az apád - mondta a szemét forgatva. Az anyámék házassága sajnos nem tartott sokáig, hiszen annyira eltérő személyiségek az apámmal, hogy egyszerűen nem fértek meg egymás mellett. Az apám szabadszellemű, azt tesz, amit akar, imád utazni, járni a világot, az anyám pedig inkább földhözragadt, racionális típus. Pontosan ez miatt ért véget a házasságuk, apám pedig elköltözött, azóta pedig minden hónapban a világ különböző tájairól küld képeslapot. Mindkettőjükkel jó kapcsolatom van, azonban nagyon megviselt az apám költözése. A képeslapok nem tudják helyettesíteni őt, és csak nagyon kevésszer jön haza, amit őszintén szólva eléggé nehezen viselek. Így csak ketten vagyunk, azaz hárman: Anyám, Mason és én.

- Lassan odaérünk, nézd, milyen szép ez a város! - mondta Mason kedvesen és egy nagy térre mutatott, ami mellett éppen elhajtottunk. A campusra érve egy hatalmas kapu fogadott minket, majd mikor elhaladtuk egy kastélyra hasonlító épületet láttam meg a hosszú bekötőút végén. Az út mentén fák, padok és egy szökőkút is volt, ami teljesen ámulatba ejtett. Biztosan sokat fogok itt tanulni, hiszen imádom a természetet. A kocsiból kiszállva egyből megcsapott a nagyvárosi levegő, ami nem annyira tetszett meg elsőre, hiszen én kisvárosból származom. Soha nem éltem nagyvárosban, nem tudom elképzelni, hogy egy ekkora városban, mint Boston hogyan fogok tudni tájékozódni, hogy fogom tudni kiismerni a várost. Mason látta az arcomon a rémületet és mellém lépett. - Tudod, csak elsőre ilyen ijesztő, meg fogod szokni. Egy hónap múlva már úgy fogsz mászkálni, mintha már ezer éve itt élnél - mondta, majd a mutatóujjával megbökte az orrom hegyét. Mindig ezt csinálja, amikor meg akar nyugtatni, én pedig nagyon szeretem, mert igazán kedves és meghitt gesztusnak tartom. Az épületbe belépve meg kellett állapítanom, hogy nem csak kívülről olyan ez a hely, mint egy kastély, hanem belülről is. Az ajtón beérve egy hatalmas aula tárult elénk két oldalt hatalmas felfelé vezető lépcsővel, ami bizonyára a könyvtárba vezetett, hiszen az emeleten hatalmas könyvesszekrények sorakoztak. Az aula jobb oldalán egy kávézó is helyet kapott, ahonnan isteni illatok áradtak, bal oldalt pedig egy liftet pillantottam meg. Minden annyira hangulatos volt, a színek sötétek voltak, azonban pont ez adta meg az egész hely eleganciáját. Mikor felnéztem a palfonra végleg elnyerte a tetszésemet a hely, hiszen egy óriási üvegcsillár lógott a fejünk felett, amitől őszintén szólva tátva maradt a szám. Az anyám és Mason is nagyra nyílt szemekkel nézett körbe, láttam rajtuk, hogy nekik is tetszik a hely. Miután mindhárman elcsodálkoztunk az aulán a recepció felé vettük az irányt. A pult mögött egy kerekded arcú, rövid hajú, szeplős nő ült, aki kedvesen mosolygott ránk. - Üdvözöllek a Bostoni Egyetemen! Kérhetnék egy nevet, hogy megnézzem, melyik lesz a szobád? - kérdezte vékony hangon. - Hazel, Hazel Ross. - Máris nézem - mondta, majd a laptop felé görnyedve heves kattintgatásba és hümmögésbe kezdett. - Igen, látom is. A te szobád a 324-es, a harmadik emeleten találod majd - mondta mosolyogva, majd a pult felett átnyújtotta a kulcsokat. Megköszöntük a segítséget, majd a lift felé vettük az irányt. A harmadik emeletre érve kissé értetlenül néztem, mikor fiúk jöttek velem szembe, hiszen azt olvastam a campus oldalán, hogy külön van a lány és a fiú kollégium. Bizonyára csak segítenek beköltözni valamelyik lánynak - gondoltam magamban naivan.