Leiner Laura új könyvéből. Csanádnak a könyvét átmádolom mert annyira tetszik

Király Csanád Könyve

Mindig is mondták, már egészen kiskoromtól kezdve, hogy szép gyerek vagyok. Komolyan, idegenek is mindig odaszóltak, meg dicsértek, de nem foglalkoztunk vele túlzottan. A szüleim elváltak, apám lelépett, anyám egyedül nevelt, egyedül tartott el minket, úgyhogy nem volt egyszerű, akadt elég baja, minthogy azzal foglalkozzon, hogy ki szerint hogy nézek ki. Meg aztán, amúgy is minden gyerekre azt mondják, hogy aranyos, meg szép, a rondákra is, szóval ez így nem volt téma, mondták, hát mondták, gondoltam, vagy igaz, vagy nem, tök mindegy. Aztán egyszer, amikor tízéves voltam, és anyámmal vásároltunk egy pláza aljában lévő szupermarketben, akkor odamentem a kínálópulthoz, hogy megnézzem, mit adnak ott. Egy joghurtosállvány volt, valami új ízt promóztak, akkor jött ki márka banános-csokis változata. Nem, nem a csokis-banános. Az később volt, és abban a reklámban már szerepeltem. Akkor még nem az volt az újdonság, hanem a tiramisu ízű. Igen, az volt, a meggyes-málnás után a tiramisus jött, mert emlékszem, annyira nem voltam oda a kávés cuccokért, de ezt ingyen osztották, akkoriban meg sokszor nem engedhettünk meg magunknak ilyen cuccokat, úgyhogy ettem a tiramisus kínálót, mindegy, ingyen volt. Jó fejek voltak a lányok, mert nem küldtek el, egy helyett ötször is beállhattam a sorba, nem zavartak el, hanem adtak ötször is kóstolót, nem érdekelte őket, hogy ki a bánat eszik a kóstolóból, hanem csak le akarták tudni a melót. Lényeg, hogy engedtek ott ingyen joghurtot kajálni, én meg fogtam ötödször is a kis kóstolótálat, amibe mindig csak egy falatnyi mintát töltenek, és félreállva elkezdtem kanalazni, mire jött egy ember, aki, mint kiderült, a háttérből végignézte az egész többszöri, szabálytalan sorban állásomat, aztán egyszer csak előrelépett, felém tornyosult, és megkérdezte, hogy kivel vagyok, hol van egy hozzátartozóm, beszélni akar vele. Én komolyan, még soha nem szartam össze magam annyira, mint akkor, amikor ez a tag kérdőre vont. Azt hittem, lecsuknak, vagy anyámmal fizettetnek valami bírságot, aki amúgy is nehezen viselt mindent, úgyhogy maszatos képpel mondtam, hogy árva vagyok. Gyanúsan méregetett, szerintem nem hitte el, de mindegy is volt, mert anyám, aki egyébként is keresett már, és a mosószerektől kellett visszajönnie értem, ami miatt amúgy is ideges volt, éppen akkor ért Oda, és megragadta a karomat, hogy menjünk. „Maga a gyerek hozzátartozója?" - kérdezte az ember. „lgen. Miért? Mit csinált?” anyám kérdezte, nem titkolva, hogy rögtön rosszra gondol velem velem kapcsolatbam, és hát nem is tévedett, ötször vettem egy helyett a kóstolóból, gondoltam most kifizettetik vele. vagy kitiltanak minket, esetleg felrakják a képemet valami szégyenfalra, elrettentés céljából, hogy ez a szörnyeteg ette el mások elől a promóciós joghurtot. Mindenre fel voltam készülve. csak arra nem, ami történt. A pali ugyanis elővett egy névjegykártyát, és átadta anyámnak. „Gondolt már arra, hogy reklámforgatásra vigye a gyereket?” kérdezte. Kiderült, hogy a tag nemcsak egy random vásárló, vagy biztonsági ember volt, hanem a joghurtos cég egyik fejese, aki pont akkor ellenőrizte a marketingjük hatékonyságát, amikor én ingyen felkajáltam a pultjukat. És pont akkor kerestek új joghurtkölyköt, mert az előző felnőtt, és helyettesíteni kellett. Mivel a fejes szerint olyan karakterre gondoltak, mint én vagyok, behívtak egy castingra, anyám meg úgy gondolta, miért ne. Csakhogy a melójával ütközött az időpont, szóval végül nem mentünk el, felhívtuk őket, és lemondtuk. Viszont annyira meg akartak nézni, hogy adtak egy másik időpontot, amire már elmentünk, és csináltak pár próbafelvételt arról, ahogy joghurtot eszem, közben mindenféle fejet kellett vágnom, attól függően, hogy mit mondtak. Most nagyon ízlik. Most nevetsz. Most elveszik tőled, amiért először mérges vagy, aztán megenyhülsz és elmosolyodsz. Ilyeneket kellett csinálnom. Én azért leginkább a joghurtevés részét bírtam a legjobban. Lehetett választani, és nekik még volt meggyes-málnás, én azt kértem, úgyhogy elvoltam, észre sem vettem, hogy melózom. Végül pár felvétel után, amikben különböző szituációkat kellett előadnom, befejeztük a castingot, és azt mondták, majd értesítenek. Két hét múlva csörgött a telefon. Ezerhatszáz tízéves közül én lettem az új joghurtkölyök. Szóval én lettem a joghurtkölyök. Ma már tudom, hogy az volt az első ugródeszka a karrieremben, és az vezetett oda, ahol most vagyok, de akkor ez nem volt ennyire egyszerű történet. Annak, ha az ember tízévesen országos reklámfilmben szerepel, megvan a maga hátránya. Az előnye is persze, mert kaptam érte pénzt, lett portfólióm, bekerültem ügynökséghez, küldtek castingokra, híres gyerek lettem ezekben a körökben. Ja, de a pénz hamar elfogyott, a portfólió és ügynökség meg mit érdekli egy gyereket? Magasról tettem rá. Úgyhogy egy idő után maradtak az ismertség negatívumai, megismertem az árnyoldalát, ami szinte elviselhetetlenné tette azokat az éveimet. Elvégre ott voltam én, a joghurtgyerek' aki rajta volt a plakátokon, meg e darabi a dobozon a tévében pedig orrba-szájba nyomták a reklámot, amiben szerepeltem, ráadásul volt egy mondatom is a végén, amikor az asztalnál ülve a konyhában kikanalazom a doboz aljáról az utolsó kanálnyi joghurtot, és mosolyogva azt kiáltom, hogy , Apu, nekem ez a kedvencem!” , a színész meg, aki az apámat játszotta, visszanéz az ajtóból, és mosolyogva felteszi a hüvelykujját. Aztán újra engem mutatnak, ahogyan vidáman bekapom a kanalat, aminek a szára megüti az orromat, ezen meg még jobban nevetünk a színész apámmal. Na, ha van, amivel szét lehet szivatni egy tízévest, az pont egy ilyen dolog. És engem nem is kíméltek. Az általános suliban, ahová jártam, mindennapos volt a cikizés, messziről ordította nekem minden felsős nagy röhögés közepette, hogy „Apu, nekem ez a kedvencem!” , de volt, hogy órán is utánoztak, és esküszöm, a tanárok is röhögtek rajta, ahelyett hogy rájuk szóltak, vagy segítettek volna. Rémesen nagy gyökerek voltak, simán kiélték magukat egy tízéves gyereken, hagyva, hogy élő céltábla legyen. A poklok poklát éltem, mindennapos volt a bully, ráadásul, a reklámmal ellentétben nekem nem ilyen idilli élet jutott, a mosolygós, nevetős apa helyett nekem az jutott, aki elment cigiért, és tizennyolc évig nem jött vissza. Nem mondom, messzire ment érte. De erről később... Szóval hiába voltam a mosolygós joghurtgyerek a plakáton, az életem rémálom volt, én pedig gyűlöltem az egész joghurt szarságot, azt hibáztattam mindenért. Jó, mondjuk továbbra is állandóan azt ettem, mert a reklámért kapott fizetség mellé, mivel jófejek voltak a cég fejesei, és értettek a kölykökhöz, egy évig elláttak joghurttal, és havi szinten küldték a cuccot rakatszámra. Szóval azt azért megettem, de tényleg marhára megviselt az az időszak, és amiért ennyire negatív hatása volt az életemre, elhatároztam, hogy soha többet színészkedés, soha többet reklámok, pokolba az egésszel. Egy évvel később járt le a szerződésem, és egyik napról a másikra megszűnt minden. Ahogyan a joghurt ajándékcsomagok elmaradtak, úgy kerültek le egy pillanat alatt a plakátok, és a tévében sem sugározták többé a reklámokat. Vége lett. Nem voltam többé joghurtkölyök, és nem volt több „Apu, nekem ez a kedvencem!” bekiabálás, mert elavulttá vált. annyira, hogy ciki volt, ha valaki még ott tartott, mert egyébként is akkoriban volt egy erősen bajuszos hetedikes lány, úgyhogy mindenki rászállt, és őt szívatták, én meg feledésbe merültem. A poén, hogy sok évvel később, amikor már befutottam, volt egy ilyen általános sulis „véndiákok” rendezvény, amire, bár senki nem számított rá, elmentem, és miután az összes csaj, aki már elfelejtette, hogy anno szétszívatott, körülöttem pattogott, és A római csavargóról áradoztak, én otthagyva őket odamentem a lányhoz, akit annyira bántottak egykoron utánam. Bosszút állva a bullying közösségen, az esemény alatt végig vele voltam, és mindenki, aki velem akart dumálni, vagy smúzolni, vele is kénytelen volt, mert az egész estét vele töltöttem. Amúgy az éjszakát is, de az már más téma. Megbosszultuk a dolgot nem hivatalos formában is.  Visszatérve, azután, hogy egy év elteltével megszüntem joghurtkölyöknek lenni, és az életem visszatért a régi kerékvágásba, eldöntöttem, örökre felhagyok a reklámokkal. Eleget sérültem. Igen ám, de ahogy az lenni szokott, pont akkor, amikor újra végre minden normális lett, egy hívás közbeszólt. Az ügynökség volt, elmondták anyámnak, hogy a karakteremhez hasonló gyereket keresnek egy reklámba. Anyám, aki nem olyan forrófejű, mint én, nem hajtotta el őket azonnal, hanem meghallgatta az ajánlatukat, meg hogy miről van szó. És milyen jól tette. Mert ezúttal nem joghurtreklámról volt szó, amivel cikizhetik az embert, vagy lehet negatív hatása az életére. Nem. Ezúttal a legmenőbb dologra mentem, amire egy tizenegy éves gyerek csak vágyhat. Ma már mindenki tudja, hogy mi volt az, de akkor még senki nem ismerte. Nem volt több, mint egy vadonatúj, bemutatásra váró, ismeretlen videójáték. Én meg ott ütem a castingon. Már megint. És  megkaptam a munkát az egyik karakter reklámba történő megformálására. Már megint 
Volt egyszer egy szörfös
A videójáték, aminek első része akkor mutatkozott be először az egész világon, és aminek ugye a magyarországi forgalmazója engem választott itthoni arcának, végül akkorát szólt, amekkorára senki nem számított. Komolyan, ki gondolta volna, hogy egy szörfös game ekkorát megy majd? A meló alatt semmit nem vettem észre a közelgő őrületből, őszintén szólva megterhelő sem volt, két napot fotóztunk, egy napot forgattunk, és ennyi volt. Jó pénzt adtak érte, közben meg nem kellett nagyon semmit csinálnom, csak zöld háttér előtt színes fürdősortban állni egy szörfdeszkán, amit mechanikusan mozgattak alattam. Egyensúlyom volt, a többi ment ösztönből, csináltam, amit kértek, erre néztem, arra néztem, mosolyogtam, vuhúúztam, miközben a stáb tagjai spricceltek vízzel. Ennyi volt, azt hiszem, még a játék nevét sem jegyeztem meg, tél volt, hideg, hol volt még a nyár... Viszont azt tudom, hogy jó pénzt kaptam a munkáért, sokkal többet, mint a joghurtkampányért. Ez már komoly honorárium volt, anyám mondta is, hogy ennyi pénz felelősség. Akkoriban nem nagyon láttunk egyben ilyen sokat (mit szóltam volna, ha megtudom, mennyi lesz a gázsim a jövőben), úgyhogy kettészedtük az összeget, és
a felét bankba tettük egy nevemen lévő megtakarítási ra, a másik feléből pedig vettünk egy új hűtőt és mosógépet mert mindkettő évek óta szarakodott, és sok bosszúságot  zott anyámnak. aki munka után még a háztartási gépekkel viaskodhatott. Úgyhogy nem volt kérdés, hogy mire is költjük És ennyi volt a honoráriumom, meg a megtakarításira betett összeg, aztán az élet ment tovább, véget ért a tél, jött a tavasz aztán az is véget ért, és közeledett a nyár. Május tizenkettedi_ kén jelentek meg az elsó Once Upon a Time There Was a Surfer reklámok, amiben ekkor már magyar címmel, Volt egyszer egy szörfösként promotálták a játékot, ami világszerte egy időben május harmincadikán jelent meg. Az utolsó, amire emlékszem, hogy előző nap volt egy VIP-bemutató partija a játéknak, amire az ügynökség küldött meghívót, mi pedig elmentünk anyámmal. Nem volt egyszerű, soha nem láttunk még ekkora felhajtást, ez nem olyan volt, mint a joghurtkampány, ez már nagypálya volt, nemzetközi cég, nem spóroltak semmivel, mi meg csak ámultunk, hogy micsoda felhajtást és rendezvényt hoztak össze egy szörfös játéknak, hírességeket hívtak meg, nagynevű gamereket, kritikusokat és olyan  celebritásokat, akiknek kiskamasz gyerekük volt. A négy választható karakter egyikeként pedig ott voltam a plakátokon, három másik kölyökkel, akikkel ezen a bemutatópartin találkoztam először, tekintve, hogy a forgatásokat és fotózásokat külön napokon tartották, így nem is tudtunk a másikról, maximális titok volt a karakterek kiléte, még előttünk is. A partin aztán összeállítottak minket a plakátjaink előtt néhány közös fotóra. Rajtam kívül még egy srác volt a csapatban, aki a Steve névű szőke szörfös karakternek lett az arca, meg volt két csajszi, egy rövid barna hajú, aki a vagány Michelle-t alakította, meg egy szőke copfos, ő a Wendy névű szereplőt formálta meg. Így lettünk mi négyen a Volt egyszer egy szörfös videójáték arcai, amivel mind marha jól jártunk. de igazából én a legjobban. Ugyanis az én karakterem, a barna hajú Rusty lett az abszolút közönségkedvence a játéknak, függetlenül a Volt egyszer egy szörfösnek nem volt tervezetten főszereplője mert a készítők úgy akarták, hogy mind a négy Szereplő ugyanolyan arányban szerepeljen, és ugyanolyan népszerűségnek örvendjen a gamerek között. Rusty viszont valamit jobban tudott, és szimpatikusabb lehetett, mert már az visszajelzések azt mutatták. hogy hetven százalékban őt választják karakternek a játékosok. A készítők pedig felfigyeltek erre, így csinálták meg a folytatást. Ja, merthogy persze ilyen bődületes sikerre azonnal érkezett is a játék további három részének megrendelése. Minket meg gyorsan leszerződtettek mindegyikre, hogy ugyanazok maradjanak a reklámarcok, mint amit a magyar gamerek a Volt egyszer egy szörfösnél megszoktak, úgyhogy aláírtunk rá, és hiába évekkel később mutatták be az utolsót, mivel abban a korban voltunk, hogy gyorsan változtunk, és nagyon hamar nőttünk (tizenegy évesek voltunk akkor), leforgatták velünk egyszerre, egy időben mindhárom jövőbeli rész kampányát. Úgyhogy azon a nyáron, amíg más gyerek simán csak gyerek volt, mi négyen végig melóztunk, és megcsináltuk egymás után a Volt egyszer egy síző, Volt egyszer egy gördeszkás, és Volt egyszer egy búvár részeit. Utóbbinál majdnem egy hetet voltam víz alatt egy akváriumban búvárszemüvegben, pipával és békatalppal, miközben semmit nem hallottam az instrukciókból, úgy kellett következtetnem, hogy mit csináljak, hogy az üvegen túl lévő stáb mutogatásait, és táblára írt szövegeit olvastam. Nem volt egyszerű, az biztos. Viszont ezzel a munkával marha sok pénzt kerestünk, sőt, ez volt az első alkalom a karrierem során (de közel sem az utolsó), amikor az ügynökség feljebb is tornázta az összeget, aminek köszönhetően anyám munkahelyet tudott váltani, ahol kevesebbet kellett dolgoznia, igaz, kevesebb Pénzért is, de végre nem számított. Volt tartalékunk. Ráadásul annyi, hogy nemet mondhattam a megkeresésekre, nem kellett elvállalnom semmit, hanem foglalkozhattam azzal, a igazán elkezdett érdekelni. Merthogy a Volt egyszer egy. Játék sorozat alatt megtetszett, hogy igazán színészkednem kellett. Már nem egy joghurtkóstolást imitál. tam, meg kamu apával nevettem össze. Hanem ténylegesen el kellett játszanom dolgokat, amiket nem is csináltam. Síel. tem az arcomba fújó műhóval, úgy csináltam, mintha Venice Beachen deszkáznék, miközben egy filmstúdió termében voltam, és merültem alá akváriumban kincs után kutatva, ami nem is volt ott. Magával ragadott a színjátszás, és az, hogy mennyi lehetőség van benne, mennyi mindenki lehetek. Úgyhogy komolyan eldöntöttem, ez lesz az utam, ami miatt dobtam a modell- és reklámmegkereséseket, és maximum egyet-kettőt vállaltam be, miközben elkezdtem film- és sorozatcastingokra járni. Kisebb szerepeket ugyan kaptam, de az áttörés valahogy még váratott magára, miközben kétévente  kijöttek a maradék Volt egyszer egy... részek, az idő pedig telt, közben gimis lettem. A videójáték miatt ismert voltam, ráadásul a joghurtkölyök időszakkal ellentétben egy nagyon népszerű, menő játék arca, úgyhogy nem volt gond, királyul telt a középiskola, sok haverral, sok lógással, és persze megérkeztek a csajok is. Mivel a videójáték új részeit két év szünettel mutatták be, a többi karakter megszemélyesítőjével mindig meghívást kaptunk az új premierre. És hát, ami tizenkét évesen hidegen hagyott, tizennégy évesen pedig még nem annyira mozgatott meg, az tizenhat évesen már nagyon is érdekelt, úgyhogy a Volt egyszer egy gördeszkás bemutatója után összejöttem a Wendyt alakító szőke csajszival, Fruzsival, aki mondhatni az első komolyabb barátnőm volt, és sokáig tartott a dolog, igazából egészen a Volt egyszer egy búvár premierjéig, ahol a mosdóban rajtakapott a Michelle karakterét alakító csajszival, Klaudiával, úgyhogy szakítottunk. Nagyjából így teltek a gimis évek, nem sok kapcsolatom maradt meg abból az időből, nem volt számottevő az életemben, jó volt, eltelt de tulajdonképpen a karrierem szempontjából az állóvíz időszaka volt, amit két sikertelen év követett, amikor is minden, próbálkozásom és elszántságom ellenére nemigy nem vettek fel a színművészetire, de azt is mondták, hogy soha a büdös életben nem lesz belőlem elismert színész. Életem mélypontja volt, két év elment a semmire, a feleslegesen vett színiórák (vagyis akkor azt hittem, felesleges), a próbálkozások, a felkészülés, a maximum beleadása. Mindhiába. összeroskadtam, és teljesen magam alá kerültem. Éppen ezéit, mivel életem legszarabb formájában voltam, szinte elutasítottam egy castingmeghívást, amire végül csak azért mentem el, mert kezdtem pénzszűkében lenni, úgyhogy másnaposan, csapzott hajjal, borostásan, és nulla életkedvvel zuhantam be a meghallgatásra, még a bődzsekimet sem vettem le, mert nem készültem arra, hogy túl sokáig maradok, gondoltam, úgyis kivágnak ennyire felkészületlenül. Komolyan, nem volt egyszerű, ahogy megérkeztem, még azt sem tudtam, pontosan mi a szerep, csak az ajtón belépve nyomta a kezembe az egyik asszisztenslány, én meg befelé menet ránéztem a szöveg tetején lévő címre, amin az állt: A római csavargó.