Félre nézett sors

Már előző este megbeszélték, hogy találkoznak. Egész nap olyan izgatottan várta az estét, mint a kisgyerekek a karácsonyt. A lába folyamatosan járt, csakúgy, mint az elméje.

"Vajon fognak tudni beszélgetni?"

"Vajon képes lesz megnyílni neki?"

"Vajon egyáltalán képes lesz tényleg odamenni és nem utolsó pillanatban lemondani a találkozót?"

Ezek a gondolatok sikoltoztak a fejében, egész addig, míg rá nem eszmélt, hogy már csak egy órája van a találkozóig. Mit csinált egészen eddig?

Kapkodva hajat mosott, lefürdött, felhúzott egy ibolya színű koktélruhát egy vastagsarkú topánkával. Ötlete sem volt, hogy hová mennek, de gondolta, hogy valami nagyon puccos helyre. Eddig csak olyan helyekre vitték, most sem lehet máshogy.

A kapucsengő éles hangja szakította meg a gondolkodásban. Iparkodva belepillantott a nagy falitükörbe, majd miután konstatálta, hogy elég jól néz ki egy vacsorához, de nem elég jól egy ötcsillagos étteremhez, sietve befújta magát kölnivel, majd vett egy nagy levegőt és kilibbent az ajtón.

Az előzőleg vett hatalmas levegő egy pillanat alatt szorult a tüdejébe, kishíján fuldokolni kezdett, mikor megfordult és drága autós, jól öltözött, jóképű férfi helyett, valami egész másfajta látvány várta.

Úgy tűnt, hogy az illetőnek még nem tűnt fel, hogy valaki megbotránkozva figyeli őt. Lassan előhúzott a zsebéből egy kis fém dobozt, majd finom mozdulattal kivett belőle egy cigarettát. Már éppen gyújtotta volna meg, ha lett volna mivel. Halk szentségelésbe kezdett, mikoris az eddig megbotránkozva álló Louisa puhán megszólalt.

- Adhatok tüzet? - A káromkodó idegen összerezzent a lány hangjától.

- Elfogadnám, köszönöm. – szólalt meg egy kis gondolkozás után – Nem zavarja a cigarettaszag?

- Nem, mindkét szülőm cigarettázott, megszoktam. Mellesleg Louisa vagyok. Önt, hogy hívják?

- Elnézést! Taylor vagyok. – Louisa felhúzta a szemöldökét. Egy kissé meglepte az idegen. Férfihoz képest nagyon karcsú testalkata volt és egy kissé magas hangja, bár a fején lévő motoros sisak tompított a hangján.

- - Ne érezze faragatlanságnak, de önnel beszélgettem az utóbbi két hétben? – Louisa előre tartott a választól. Ha az illető nemet mond, az borzasztó kínos lesz. Na de ha igent! Akkor elsüllyed.

- Nem, nem velem. A bátyámmal! Engem küldött magáért. – Louise ajkát meglepett, de egyben nyugodt sóhaj hagyta el. – Azt hitte én vagyok Mason?

- Egy pillanatra igen. Meg is lepődtem. – ahogy a szavak elhagyták az ajkát, az arcát pír öntötte el. – Elnézést, nem úgy értettem! Nem láttam még a bátyát, de egy kissé...férfiasabb alkatúnak képzeltem. – Majd elsüllyedt beszéd közben. Félt, hogy az idegen meg fog rá haragudni a megjegyzés miatt. És még csak az előtte álló arcát sem láthatta a sisaktól, amit a fején hagyott.

- Hát, biztosíthatom, hogy a testvérem férfiasabb! De most, ha nem bánja, induljunk. Mason nem szeret várni.

Körülbelül huszonöt perc alatt oda értek a kitűzött helyszínre, amiről mellesleg Louisa nem tudott semmit.

Nem csoda, hogy egész úton gyomorgörccsel és gombóccal a torkában utazott, hisz egy idegen helyre ment, egy idegennel, motoron!

Amint megérkeztek, Taylor lepattant a motorról és lesegítette Louisát is.