Reformkori novellák

Nem tudom megmenteni magam!

A sötét fellegek titokzatos lepelként rejtették maguk mögé az ezüstösen ragyogó, esti holdkorongot. Sejtelmes fénye visszaverődött a már-már ódonnak ható, komor épület falairól, melynek nyitott ablakain átsüvített a szél, belekapaszkodott a függönyökbe, majd átlendítette őket a párkányon, hadd lássa mindenki, hogy nem színlelt mozdulatlanságot a némaságba burkolódzó, hűvös, áprilisi éjszaka!
Bárki emberfia, akinek az ösvényt járva korábban már lehetősége nyílt nappali fényben szemrevételezni az intézetet, azon az este talán a vér is kiszökött volna arcából riadalmában, hogy közben tekintetével kétségbeesetten kutasson a festői táj és a nyiladozó virágok után, amelyek nem fagytak el a hónap elején tomboló hóviharban és csontfagyasztó hidegben, s melyekben még jócskán alkonyat előtt oly epedve gyönyörködött a fák harmattól csillogó levelei alatt.

Ha csakugyan állt aznap este valaki az épület előtt, bizonyosan szellemeket és lidérceket vélt látni, akik átlibbentek a falakon és az alsó szint ékesen rácsozott ablakain.

A döblingi idegszanatórium egy külön lakosztályában egy idős férfi alakját bújtatta a félhomály. Feje fölött az óra lassan elütötte a tízet, mégis úgy tetszett, az idő csak vánszorgott, akár egy öreg öszvér a jól megpakolt szekérrel. A haloványan derengő fényben éppen csak kivehető volt a falon csüngő térkép, mely Magyarországot ábrázolta, azzal szemközt pedig egy litográfián elevenedett fel a szemlélődő előtt az egri diadal.
„Sok ideje volt töprengeni méltóságodnak" – mondotta önnönmagának a férfi csendesen, ahogy ujjai ráfonódtak az egyik Thonet-szék támlájára, s közben azon morfondírozott, leüljön-e, tette ezt úgy, hogy előre tudta, korai volna az még. Máskülönben illendőbbnek találta állva búcsúzkodni a múlt kísérteteitől. – „Mire jutott hát?"

Lelkében érzelmek vihara dúlt. Keseredetten fordított hátat kis asztalkájának, amely már oly sokszor volt tanúja méltatlankodásának és hullámzó letargiájának azáltal, hogy a nemes úr föléje görnyedve panaszolta el naplójának mindazt, ami hazáért vérző szívét gyötörte.
Minden cél nélkül kezdett fel s alá sétálgatni a szobában, és bosszankodva mérlegelte az elmúlt esztendők eseményeit, valamint azok következményét, de nem érezte, hogy jutott volna bármire is. Meglehet, minden, amit ifjú fejjel helyesnek vélt, valójában helytelen volt, erőfeszítései pedig hiábavalók, mert ott, nesztelen lakosztályában, ahonnan a világért sem tette ki a lábát, úgy tetszett, cselekedetei nem szolgálták az ország nemes céljait.

A férfi megtorpant. Borzongás futott végig a gerincén, majd összerezzent. Hangtalan léptekkel a harmadik szoba ablakához lopódzott – mivel a nyugatihoz nem mehetett, mert azt éppen az ő kérésére falazták be –, és a legnagyobb óvatossággal kukucskált ki a függönyök mögül. Nem tudhatta, ki figyelte, figyelték-e egyáltalán, de mintha megpillantott volna egy ólálkodó alakot a gesztenyefák rejtekében, és csaknem biztosra vette, hogy egy árnyékot látott elsuhanni a messzeségben. Ugyanakkor képzelődhetett is, de hogy azok ott kint valóban emberek, vagy közönséges rémalakok voltak, mit sem számított.

A méltóságos úr azon töprengett, mennyire egyhangú megpróbáltatásnak ígérkezhet egy kissé hajlott hátú öregemberről jelentéseket írni, aki még csak a kertbe se vonul ki a friss levegőre, naphosszat rója lakosztályában a köröket, esetenként három, vagy akár hét kilométert is megjárva, a német mérföldeket krajcárokkal számolva, éjszakáit pedig álmatlanul tölti a karosszékében.
Ám gróf Széchenyi István olykor hajlamosságot mutatott a túlzások irányába. Látogatói távolról sem találták olyan kimerültnek és elgyötörtnek, mint amilyennek ő saját magát lefestette, sőt épp ellenkezőleg! Többségük még el is ámult, hogy a nemes úr micsoda vehemens szónoklatok áradatát zúdítja vendégeire, néhol a szavukba vágva, székéből türelmetlenül felállva, kezeivel féktelenül hadonászva, élénken mutogatva, ahogy azt valaha a köz- és az országgyűléseken is tette.

Néhol úgy tetszett, nagyon is ínyére van a társaság, gyakorta sakkozni támadt kedve, máskor elcsendesedve gondolataiba révedt, mint akit jobban foglalkoztatnak belső vívódásai, mint tulajdon vendégei és már-már a visszafogott beszédet is kakofóniaként éli meg, utána meg érthetetlenül arról indított naplójának panaszáradatot, hogy szinte nincs, aki őt meglátogatná.
Nem volt ám ez mindig így. Sok-sok éve, amikor az intézetbe került, saját családtagjai látogatására sem tartott igényt. Alig beszélt, konokul eltolta magától az étkeket és az italt, és ügyet sem vetett környezete állapotára. A saját maga alkotta mélabús világban létezett, mely napról-napra egyre csak felemésztette.

Nemsokára azonban valamelyest javult az állapota, idővel fogadta rokonait, barátait, később pedig mindenkit, aki látogatást óhajtott tenni nála, úgy festett, egészen meggyógyult, ám családja hiába várta hazatérését, mert Széchenyi István megesküdött, hogy hogy nem hagyja el élve a döblingi intézetet.

A gróf felpillantott az égre, és a sugárzó holdat látva elérzékenyült.
– „Sokszor könnyes szemmel néztelek..." – idézte fennhangon Kölcsey Ferenc Holdhoz című költeményének második sorát. Tőle búcsúzik hát először? Kölcseytől? Egy tisztességes férfitól, aki csak azért nem merte bevallani, mily mélységesen csodálja Széchenyit, nehogy a gróf azt higgye, pusztán hízelegni vágyik? Egy ilyen szelíd és melegszívű ember megérdemli, hogy szenteljenek számára néhány percet, amikor sor kerül az elkerülhetetlenre.

Széchenyi ez ideáig felkészültnek érezte magát, de ekkor ismételten erőt vett rajta a bizonytalanság.

Hosszadalmas időn kínozták kételyei, főként azután, hogy tavasz elején a rendőrség házkutatást tartott az intézetben és iratai nagyrészét lefoglalta. Éjfélkor az öngyilkosság gondolata még felszabadítóan hatott, ám délben már úgy érezte, képtelen lenne véget vetni az életének. Ez volt az ő igen nagy dilemmája, az élet épp oly lehetetlennek tetszett, mint maga a halál. Ámbátor azt sem óhajtotta alázatosan kivárni, hogy a bécsi udvar egyszeriben úgy döntsön, vele statuál példát, de most ismételten megingott elhatározásában.

Kölcsey felsejlő alakja akarva-akaratlanul is egykori barátját, Wesselényi Miklóst juttatta eszébe, végső soron a költő elvállalta a védő szerepét, amikor a bárót az erdélyi, de még a királyi tábla is perbe fogta. Kölcseyt betegsége éppen akkor döntötte le a lábáról, amikor a védőiraton dolgozott, haláláról értesülve Wesselényi tenyerébe temette arcát, s így szólt: „Nem volt közénk való!"

A gróf ellépett az ablaktól. Elszórakoztatta magát egy kis képzelgéssel, vajon mi lett volna, ha a vég az ő ajtaján kopogtat hamarább, példának okáért, ha öngyilkossági kísérlete során nem mentik ki a Dunából? Lehunyta a szemét, és megpróbálta maga elé képzelni a báró arcát, amint hírt kap gróf Széchenyi István haláláról. Ám képzelőereje e tekintetben csapnivalónak bizonyult, mert hiába a megannyi feltételezés, a gróf mindet elvetette, egyik sem tűnt kielégítően valóságszerűnek. Sajgott a mellkasa, mikor megelevenedett előtte a kép, ahogy Wesselényit meg sem érinti az illuzionált halálhír, vagy ami még rosszabb, legyint egyet, s azt mondja, „jobb is így!"

„Botorság!" – dorgálta meg magát Széchenyi, és hamar-hamar el is hessegette alaptalan ábrándjait. Wesselényi, még ha oly nyughatatlan haraggal viseltetett is iránta, sosem adott okot, hogy ily kegyetlen egyénként emlékezzenek rá vissza, hova tovább, úgy búcsúzzanak tőle, mint valami vadembertől. – „Pediglen rászolgáltam a neheztelésre azok után, amit tettem. Felelős vagyok az ország sínylődéséért... és elvesztéséért."
Mellesleg a méltóságos úr sokkalta könnyebb szívvel vetette fel azt a lehetőséget, hogy a halála épp olyan kiállhatatlan szenvedésként érintette volna Wesselényit, mint amennyire őt a báróé. Fájdalmasnak ígérkezett még felidézni is, mi zajlott végig azon a napon a grófban, amikor értesült „az árvízi hajós" haláláról. Mintha elvesztette volna mindenét, az egész addigi életét. Semminek nem látta többé értelmét, és mindaz, amiért barátjával közös erővel küzdött, hirtelenjében szertefoszlott, és nem értette, miért épp e tragédia következtében értékelődött fel benne eme egykori barátság merituma.

„Vétkeztem, s vétkezett ő is. Egymás ellen vétkeztünk."

Széchenyi azt latolgatta, vajon megfordult-e Wesselényi fejében valaha is, hogy békességet kössenek. Hajthatatlan természetét ismerve aligha, de abban még ő is egyetérthetett, hogy egyikük sem érdemelte azt a méltatlan bánásmódot a másiktól, amivel végül egymást illették.
„Érdemelt? Méltóságod nem bánik elég elővigyázatosan a szavakkal" – jegyezte meg magának bazsalyogva.

A báró volt a gróf igaz társa, az egyetlen barátja, s csak még elviselhetetlenebbé tette a körülményeket, hogy Széchenyi maga garantálta eme bensőséges kapcsolat örökkévalóságát, és nem másnak, mint Wesselényinek adta szavát, hogy történjék bármi, ő barátját, míg világ a világ, szeretni és becsülni fogja. Ezen morfondírozva pedig semmi más vágya nem volt, mint követni a bárót a halálba, s még előtte is hányszor, de hányszor forgolódott álmatlanul ágyában, kezeit füleire tapasztva, lelkiismerete sivalkodó hangját csitítgatva.
Azon az áprilisi éjjelen még egy utolsó alkalommal hagyta, hogy elöntsék a régi érzelmek és emlékek, melyeket az elmúlt tíz esztendőben kapitális buzgalommal igyekezett lelke legmélyére taszítani. Nem összeszorult szívvel kívánt Wesselényire visszagondolni és nem arra, hogy mi lett belőlük, mit tett velük a politika, hogy mit tettek ők saját magukkal, hanem arra, mik voltak ők egykor.
Felidézve a kezdeteket, szemléltetésül az angliai útjukat, Széchenyi tanakodásba kezdett, nem-e a báró volt az, akinek jóvoltából kettejük kapcsolata úgy megszilárdult? Talán a gróf volt az, aki az alapokat a földre helyezte, de az igazi építkezésbe Wesselényi vetette bele magát.
Széchenyi maga sem tudta, honnan az a rokonszenv, vagy ahogy ő fogalmazott „appetitus" a másik patrióta iránt, de azt bizonyosnak tekintette, hogy szimpátiája igaz volt és megmásíthatatlan, ahogy afelől sem volt semmi kétsége, hogy a Wesselényivel való találkozás elrendeltetett volt. Egymásba botolhattak volna már évekkel korábban is Bécsben, ám úgy fest, a sors akkoriban még korainak bírálta.

A báró saját bevallása szerint sértődékeny és érzékeny természet volt – amit egyébiránt Széchenyiről is el lehetett mondani –, a gróf pedig, főként, ha figyelme más irányokba terelődött, olykor pejoratív megnyilvánulásoknak engedett teret. Széchenyi előtt fel is sejlett egy sakkjátszma – hogy kivel játszotta, hirtelen nem is jutott az eszébe –, mely során Wesselényi érdeklődését fejezte ki egy lépés ürügyén, mivel őneki a sakkhoz nemigen volt érzéke, mire barátja legyintő mozdulatot tett, s kissé, mint amikor a vagyonos ember szól a nincstelenhez, közölte a báróval, hogy ne most akadékoskodjon ott. Fogalma sem volt róla, hogy Wesselényi ezt egészen magára vette, és legszívesebben ekképp felelt volna: „Bocsánatáért esdem, uram, összetévesztettem önt azzal a nagyvonalú gróffal, akibe minden bizalmamat belevetettem s akivel otthonomat és édesanyámat magam mögött hagyva Cenkre indultam!" Mindez pedig nem is lett volna túlzás, ugyanis Wesselényit eme kis incidens olyannyira megviselte, hogy teljesen kétségbeesett, és még az Úristennek is elmondott egy rövid fohászt, mely során arra kérte, tisztázódjon ez a helyzet, hadd ne kelljen csalódnia a férfiban, akit olyan nagyon szeretett és méltányolt, hogy az emberekbe vetett bizalma ne szóródjon szerteszét!
Széchenyi elméjében nem is hagyott volna lenyomatot ez az este, mivel ő a legcsekélyebb mértékben sem érezte, hogy rosszat szólt volna, ha Wesselényi másnap nem hozza fel az ügyet, majd tálal ki neki minden kertelés nélkül az érzelmeiről, amivel a méltóságos urat igencsak meglepte. A gróf figyelmetlenségnek titulálta a hangsúlyt, amivel barátját megbántotta, a báró pedig menten belátta, hogy ő a hibás és feleslegesen akadt fenn ezen a kis semmiségen, rá három napra pedig kolosszális áhítattal számolt be naplójának arról, micsoda áldozatokat hozott érte Széchenyi, melyek egyértelműen őszinte barátságának bizonyítékai, amiért hajlandónak ígérkezett rászánni az idejét, hogy angolul tanítsa!

Íme hát a magyarázat, miért merülhetett fel a grófban, hogy Wesselényi hozta a több áldozatot barátságukért. Oly mérhetetlenül glorifikálta Széchenyit, hogy minden hibája, de még önző viselkedése fölött is szemet hunyt. Néhol ugyan bántotta egy cseppet, ha a gróf nagy fellelkesedésében tett ígéreteit nem tartotta be, de csak annyit jegyzett meg magának, hogy ő szavát nem adta volna ily felelőtlenül, ugyanakkor nem neheztel.

E kapcsolathoz még akkor is hű maradt és foggal-körömmel ragaszkodott, amikor angliai utazásuk vége felé a lóvásárlás során Széchenyi mit sem törődött szükségleteivel vagy igényeivel, s mikor együtt mentek, a gróf elvásárolta a báró elől azokat a lovakat, melyeket ő már kinézett magának, adott esetben már le is alkudta az árukat. Ezt követően pedig, amint saját ménese számát megelégelte, Wesselényit hátrahagyva indult is haza, ami a bárót nem érte nagy meglepetésként. Naplójába pusztán annyit kommentált, hogy Széchenyivel utazgatni és megtalálni a közös hangot „nem könnyű feladat". No, de a méltóságos úrnak sem volt egyszerű túltennie magát a „büszke oligarcha" tituluson, amivel többek között a báró ruházta fel, mikor a kettejük közötti szakadék már-már végtelen űrként tátongott a viták és nézeteltérések függvényében. Hogy túltegye magát eme sértésen, Széchenyinek igencsak nagyot kellett nyelnie, ámbár annak fényében, hogy a megnyilvánulásnak volt igazságalapja, nem is tehetett volna mást.

Na de azért azt sem hangoztathatja senki, hogy a gróf mit sem törődött Wesselényi jövőjével és sorsával. Kétségtelen, Széchenyi nem volt teljes tudatában, mily gyakran taposott a báró lelkébe, de Wesselényi sem tudta, hogy meghurcoltatásának szele épp oly nehéz és véget nem érőnek tűnő éjszakákat okozott barátjának, mint a haza bármely másik ügye-baja. Viszolygott, hogy netalán még le is fejezik a bárót! Útja eztán hamar-hamar József nádorhoz vezette, aki számított az érkezésére, és határozottan kijelentette, hogy nem lehet a gróf segítségére, ám a későbbiekben hajlandóságot mutatna egy kegyelmi kérelem patronálására, s félreérthetetlen szándékkal nyújtotta előre a jobbját. Széchenyi senki másért nem hozta volna meg ezt az áldozatot, de Wesselényi érdekében csókolt lehelt a nádor kezére.
Töprengését megszakítva Széchenyi pillantása újfent az órára vetődött; tizenegy múlt. Zaklatottan lesett ki ismét a függöny mögül, de még a bejárati ajtóig is elaraszolt, fülét a fafelületnek tapasztva hallgatódzott, nem-e hallja meg tompa léptek neszét, vagy ádáz rohangálás dübörgését. Bármelyik pillanatban az ajtónak eshetett a titkos rendőrség, hogy aztán minden magyarázat nélkül magukkal vigyék, s maradék iratait is lefoglalják... De semmi. Halálos némaság uralkodott az egész épületben. Visszatért hát a harmadik szobába.
Ha ennek az estének minden percét előre megtervezi, családjának mond elsőként hálát, kíván fiainak, Ödönnek és Bélának hosszú, egészséges, feleségének, Cresence-nak, aki fáradhatatlanul támogatta s számtalanszor vigaszt nyújtott, nagyon boldog életet, Júlia leányának, aki születése után egy hónapot is alig élt, örök nyugodalmat.

Lerótta tiszteletét édesapjának, Széchényi Ferencnek, sajgó szívvel emlékezett édesanyjára, Festetics Juliannára, majd még élő testvéreitől is búcsút vett, de mindezen felül úgy érezte, megboldogult fivérének, Pálnak bocsánatkéréssel is tartozik. A gróf nem pusztán részese volt a Caroline körül forgó botránynak, de vitathatatlanul felelősséget kellett vállalnia annak kiváltójaként is. Ha nőkről esett szó, az absztinencia háttérbe szorult, nem mérte fel tetteinek súlyát, a szerelem megfosztotta szeme világától, bele sem gondolt igazán, mit jelent fiatalabb fivére feleségének tetszelegni, és az sem figyelmen kívül hagyható tény, hogy Caroline nem viszonyult érzéketlenül a csábításhoz.
Pál sosem fogadta kitörő lelkesedéssel Széchenyi elmélkedéseit és nem is igen osztotta véleményét a modernizációs tendenciáit illetően, a gróf mégis szeretettel a szívében idézte fel a közös emlékeket.
A méltóságos úr ezt nem tudhatta, de alighanem támogatta volna Wesselényi nézeteit Széchényi Pál kapcsán. Az akkor még ifjú báró gyenge jellemként illusztrálta útinaplójában a férfit, olyan személyként, akin nemhogy lehet, de kell is „uralkodni", mindemellett nobilisnak és szerfelett jóindulatúnak ítélte, kinek társaságát repesve fogadta. Meglehet, kellemes természete és a fivére iránt érzett szeretete volt az oka annak is, hogy nem csinált nagy ügyet a feleségét érintő skandalumból, ámbár az is előfordulhat, hogy puszta szentimentalizmusból nem akarta nagyítón keresztül is észrevenni, mi folyik körülötte.

A gróf számtalanszor megélte élete során a szerelem mámoros, egyben szenvedéssel teli pillanatait, hisz úgy tetszett, imádottjai közül senkit nem kaphat meg. Édesanyja is azt jósolta, hogy sosem fog megházasodni, így hát hatalmas erőfeszítések árán igyekezett belenyugodni, hogy akit ő be akar vonni saját bűvös körébe, az halálra van ítélve, mint Caroline, vagy szerelme, mintha egy átok vetne elé gátat, sohasem teljesedhet be.

Cresence elérhetetlensége épp olyan elviselhetetlennek tetszett, mint bármely eddigi vonzalma, melyekhez hasonlóan ez is csupán elszórt morzsákon élt. A szeretett asszonynak küldött és a tőle kapott levelek pedig nemhogy enyhítették volna kínjait, még fokozták is. Cresence tragikus csodával határos módon lett az övé, megözvegyült, ám egykori férje iránti tisztelete és gyásza nem vált semmivé, nem mosta el az idő, mint vízpartot a tenger, évről évre megemlékezett Zichy Károly haláláról.
Ahogy a méltóságos úr egyre csak feleségére és családjára gondolt, úgy vágyta annál kevésbé tulajdon enyészetét. Hátha még nem is érkezett el annak ideje! Végtére is nem ez lenne az első alkalom, hogy pisztolyt tart a fejéhez, de végül nem húzza meg a ravaszt.
„Vízbe fullni lett volna a legtisztább" – mélázott, majd folytatni kezdte a szobák közti fel-alá kóválygást. – „Esetlegesen, gróf úr, mégsem ma éri a vég, de ha netán mégis úgy lenne, megemlékezne-e még valakiről?"
A felelet természetesen úgy hangzott volna, sokakról; Deák Ferencről, aki szintén nem mulasztott időközönként látogatást tenni nála, s aki váltig állította, hogy mostanra a gróf már egészen rendbejött. Batthyány Lajos gróftól, aki korántsem szolgált rá a sorsára, és még annak ellenére is, hogy megszámlálhatatlan alkalommal civódtak a hintóban ülve hazafelé tartva, Széchenyi elismeréssel gondolt vissza e bátor férfira, kit még Deáknak sem állt hatalmában menekülésre buzdítani. Öngyilkossági kísérlete ellehetetlenítette a kötél általi halált – Magyarország első felelős miniszterelnökét felakasztani, mint holmi gaztevőt... Világra szóló botrány! –, mely során megpróbálta elmetszeni saját torkát. Úgy beszélik, a „Bresciai hiéna" tajtékzott dühében, de nem maradt más választás, mint golyóáltali halálra ítélni a grófot, ki már alig állt a lábán, amikor a vesztőhelyre vitték, de mégsem fogadott el semmiféle támogatást. „Rajta, vadászok, éljen a haza!" – kiáltotta, mielőtt a három puska elsült, s mindegyik lövés talált.

Széchenyi megborzongott. Batthyány helyébe próbálta képzelni magát, ám kétségei támadtak afelől, hogy ő maga is ilyen rettenthetetlenül nézett volna-e szembe a halállal, hisz most úgy fest, nemhogy nem néz vele szembe, hanem még menekül is előle.
– Az a gróf, kinek élni kellett volna, meghalt. Emez, kinek halni kéne, él – mondotta keserűen.
Klemens Metternich herceg megjósolta az akkor még ifjú grófnak, hogy élete szomorú véget ér, s úgy mondotta, remeg a sorsáért. Ez azután történt, hogy Széchenyi magyarul szólalt fel az országgyűlésen, amivel jelentősen kiváltotta Bécs döbbenetét, és Metternich szükségét érezte, hogy bármily módszert alkalmazva a helyes ösvény felé terelje a grófot, ha kell, fenyegetéssel, vagy éppen bókokkal, noha a gróf nem győzte hangsúlyozni lojalitását a birodalomhoz.

„Hercegséged ügyesen játszott a szavakkal, de ha azok egy szofista szájából származnak, hiába csűrjük-csavarjuk a tematikát akár évtizedeken át, akkor sem beszélhetünk másról, mint szofizmusról. Ám ha ugyanezen szavak egy igaz embertől hangzanak el, az tagadhatatlan faktum." – Ekképp vélekedett Széchenyi és a kancellárral szemben is igencsak szókimondóan, de tiszteletteljesen lépett fel. A gróf személyes feljegyzéseiben Metternichet manipulatívnak és abszolutistának titulálta, míg Metternich a grófot „zavaros" és „elveszett" jellemként ábrázolta az uralkodó előtt, egy fantasztának, amolyan ártalmatlan bolondnak, ugyanakkor mindez korántsem jelentette azt, hogy semmiféle rokonszenv nem fűzte hozzá, s meglehetősen gyakran osztotta meg vele asztalát a déli étkezések során.
Az óra mutatói éjfélt ütöttek. A grófon szokatlan izgalom lett úrrá, de ez nem az a fajta jóleső bizsergés volt, melyet az új ötletek váltottak ki belőle. Megdörzsölte a tarkóját, mintha csak egy nyughatatlan szempár erőszakos fürkészésétől akart volna megszabadulni. Ismételten az ablakhoz tipegett, és hosszasan szemlélte a „betegek kertjét". Arcok után kutatott, melyek éppen az ő lakosztályának irányába fordultak, holott kint akkora sötétség regnált, hogy lehetetlennek ígérkezett bármit is észrevenni. A grófot fokozódó feszültsége újfent arra sarkallta, hogy magához vegye pisztolyát, és elsüsse a fegyvert.

Talán ennél a pontnál abba is hagyhatta volna a búcsúzkodást, a személyeket, kik jelentős hatást gyakoroltak rá az elmúlt ingergazdag esztendők folyamán, a naplójában már emléket állított. Egyetlen férfi volt, akiről még úgy érezte, többet érdemel, mint teleírt papírok, melyek önnön megsemmisülése után gyaníthatóan elkallódnak; az, aki egy pesti közgyűlés alkalmával úgy nevezte őt, „a legnagyobb magyar". Micsoda hízelgés volt ez Kossuth Lajos részéről! Miután Széchenyi csendben és rezzenéstelenül végighallgatta ellenfele beszédét, első dolga volt odamenni hozzá, s tudakolni: „Miért emel oly magasra, hol nem tarthatom fel magamat?" Úgy van, a nemzet legtetejére emelte, am Gipfel der Nation, de mi várt ott a grófra? Körülnézhetett, és láthatta, hogy teljesen magára maradt. Senki nem állt mellette, aki büszkén tekintett volna le az országra s annak minden hazafiára. Magányos dolog a csúcson nézelődni, visszapillantani a megtett ösvényre, látni, kit hagyott hátra. A forradalom kitörése előtt Széchenyi kétségbevonhatatlanul hitte, hogy óriási hiba Kossuthot támogatni, és mégis arra kényszerült. Hatalmas fejfájást okozott a számára meghozni a helyes döntést, mikor helyet kínáltak neki a minisztériumban, mert garantálta, ha hagyja magát sodródni, Kossuth végül akasztófára juttatja. Privát írásaiban a forradalom fanatikusának nevezte, egy esetleges revolúció epicentrumának, és egyre közeledve az elháríthatatlanhoz, a konferenciák alkalmával már-már úgy tetszett számára, Kossuth egészen elvesztette a józan eszét. Ennek ellenére beszédét a képviseleti házban a gróf módfelett kiválónak találta, de véleményét, mely szerint, amibe Kossuth belepiszkál, abban maga a gonosz fogan meg, és nincs, akiben Ormuzd megtestesedne, hogy megálljt parancsoljon, fenntartotta.
A grófnak, ahogy számba vetette a múlt eseményeit, tagadhatatlanul nyilvánvalónak tetszett, hogy az ő csillaga akkor áldozott le, amikor Kossuthé felragyogott. Ugyanakkor különös, hogy Széchenyi előtt mégsem a viták és a hírlapbeli végelláthatatlan ostromlások sorozata sejlett fel azon az éjjelen, inkább egy-egy békés találkozás az utolsó időszakban, többek között, amikor egy István főhercegnél tartott értekezlet után a fogadóba indultak ebédelni, s Kossuth éppen Széchenyi mellett foglalt helyet. Hogy miről társalogtak, a grófnak nehezére esett felidézni, de úgy rémlett, a körülményekhez képest kedélyes hangulatban telt az idő.

Egy korábbi esti értekezletre Kossuth betegen érkezett, de olyan kifogástalan prédikáció zengte be általa a termet, hogy rosszullétére csak utóbb derült fény. Széchenyi felajánlotta, hogy hazaviszi a hintaján, és Kossuth élt a gróf nagylelkűségével. Míg zötykölődtek, Széchenyi spekulációkba bonyolódott: mi alakult volna másképp, ha aznap, mikor Kossuth megkísérelt közeledni az irányába és tanácsért folyamodni hozzá, nem mutat neki finoman, ám félre nem érthető jelzéssel ajtót? Nem volt maradéktalanul meggyőződve róla, hogy valaha is másképp járt volna el, de így idős és sokat tapasztalt fejjel meglehet, kevésbé lenne elutasító.

Valamivel azt követően, hogy a gróf bekerült az intézetbe, furcsa álmot látott, de oly valóságosnak hatott, hogy mikor feleszmélt, nem tudta meghatározni, emlékfoszlány libbent-e el lelki szemei előtt, vagy csakugyan az elméje kreált s vetített számára fantazmagóriákat. Nem telt bele sok idő, hogy belássa, milyen lehetetlennek is mutatkozik a cselekmény emlékként, így hát nem is könyvelhette el másnak, mint álomnak, mely nem érdemelte, hogy naplójába lejegyezze, de ahhoz épp elég mély nyomot hagyott benne, hogy még évek elteltével is emlékezzék rá.
Hogy mit keresett ő, Wesselényi és Kossuth egy helyiségben, s miért várakoztak egymás társaságában, igazán nem tudta volna megmondani, értelme sem volt az egésznek. Az álom, mint amikor a színházban a függönyök felgördülnek, onnan kezdődött, hogy ő, Széchenyi gróf türelmét vesztve sétálgatott a szobában faltól falig, a báró egy székben terpeszkedett el a sarokban, Kossuth pedig egy hosszúkás asztal előtt helyezte magát kényelembe, és pontosan azzal a tekintettel tanulmányozta a gróf minden mozdulatát, ami Széchenyiből megmagyarázhatatlan érzelmeket váltott ki. Elbizonytalanodott, mert az a titokzatos és hűvös szempár, melyet más semmiképp sem párosított volna a gazdája nyughatatlan és perfektcionista természetével, úgy méregette, mintha egészen szelleme legmélyére akarna hatolni. Hasonlóan érzett akkor is, amikor Kossuth először kereste fel otthonában, dolgozószobájában kíváncsiságát alig leplezve nézett körül, majd rezzenéstelen arccal rukkolt elő érkezése ürügyével.

Eme bizarr álom további abszurd motívumaként szolgált, hogy a résztvevők mindegyike ifjú éveit taposta, Kossuth épp úgy festett, mint amikor először fújta a szél Széchenyi útjába, Wesselényi oly energikusnak tetszett, mint mikor barátjával közösen járta Európát, és a gróf mellkasa is kirobbanó életerőtől dagadt, céltudatosan fókuszált a reá váró feladatokra és erőst munkálkodott benne egy arisztokrata könnyen megsérthető büszkesége. (Ó, de még mennyire megsértődött, mikor szembesült vele, hogy Kossuth a tudósításaiban rendszerest elmulasztja aláhúzni a neve előtt tetszelgő, rangot jelölő „gróf" szócskát, mintha az mit sem számítana!)
„Mennyi az idő?" – tudakolta Széchenyi, és igyekezett tudomást sem venni az őt tanulmányozó Kossuthról, aki olyan fegyelmezetten ült az asztal előtt, akár a tisztesség márványból faragott szobra.
„Pontosan harminc szekundummal több, mint mikor utoljára kérdezted" – így Wesselényi, anélkül, hogy kizökkent volna merengéséből. Ujjait egymáshoz érintve követte tekintetével a nyílvesszőként száguldozó grófot, majd megelégelve impulzivitását, türelemre intette. – „Ülj le, István! Nem fognak hamarabb beinvitálni, csak mert látványosan háborogsz, én viszont megszédülök, ha nem fejezed be a fel-alá járkálást."
Széchenyit rendszeresen megvárakoztatták élete során, s mindez csak a fölötte állók kicsinyes és dühítő, de tudatos húzásainak mutatkozott az ő szemében, melyeket rendkívüli módon sérelmezett és csak üggyel-bajjal tudta magát továbbtenni neheztelésén. Bár megmosolyogtató a tény, hogy mikor Metternich maga hívatta a grófot, mert kifogásolta a reformok érdekében tett újabb lépéseit, Széchenyinek aligha kellett sokáig kint ácsorognia...

„Silány ez a bánásmód..." – morogta a gróf, és úgy tűnt, megfelel Wesselényi kérésének, s kihúz magának egy széket, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, majd lendületes léptekkel megindult másfelé. Voltaképpen a báró elcsodálkozott volna, ha Széchenyi egy kis unszolás eredményeképp kötélnek áll, és békésen kényelembe helyezi magát, majd szótlanul várakozik. Ismerte ő már annyira szívének kedves barátját, hogy tudja, nyugodtan megülni a helyén nagyobb kihívást jelentett számára, mint a saját, A' Kelet népe című munkájára a Kossuth által válaszul megírt Feleletet végigolvasni.
Hogy mi okozta saját frusztrációját, a gróf hiába törte a fejét, nem kapott választ az álmától. Mindössze annyira emlékezett, hogy mihamarabb ki akart jutni a várószobából, s feltárni elképzeléseit, de hogy miről és kinek, arról a leghaloványabb elképzelése volt. Mindenesetre Wesselényi merőben azt latolgathatta, mivel álljon elő, amivel redukálhatná Széchenyi temperamentumát, aztán, mint akinek eszébe ötlött valami, talpra ugrott, és sietve távozott a helyiségből. Kossuth csak egy pillanatra fordult utána, majd mikor újfent a grófra vetődött pillantása, a két férfi tekintete találkozott. Széchenyi torkig volt ezzel a komikus jelenettel. Kutyafuttában elnézést kért, és a báró után eredt, aki valószínűtlenül már épp visszafele tartott, és szembetalálkozott a gróffal.

„Kibírhatatlan ez az ember!" – sopánkodott Széchenyi visszafogott indulatokkal. – „Észre sem veszi, cselekedetei mily elővigyázatlanok! A modora közvetlen, távolról sem tapintatos, féktelen és maximálisan kaotikus."
„Forrófejű tehát és tapintatlan? Ily sok tulajdonságon osztozkodva fel nem foghatom, miért nem kedveled" – incselkedett Wesselényi, bajusza alatt ajkait gunyoros mosolyra húzva, majd egy békítő kacaj kíséretében Széchenyi elé tartotta a magához vett sakk készletet. – „Hagyd most az ellenszenveskedést! Itt időzünk még egy darabig, játssz hát velem egy partit!"
A gróf bosszúsan tárta szét a karját, de azért visszatért a várakozásra berendezett kis helyiségbe, de Wesselényivel ellentétben nem telepedett le Kossuthhoz az asztal elé, csak intett a bárónak, hogy nyissa szét a táblát, és pakolja fel a figurákat.
„Fehér, vagy fekete?" – tudakolta Wesselényi, mire a gróf azt felelte, nem bánja, ha barátja kezd. Széchenyi a döblingi intézetben éjszakákba nyúlóan is hatalmas elánnal vetett fejest egy újabbnál újabb játszmába, így, noha, ha megpróbálta felidézni álmait, többnyire csak tátongó lyukak helyére bukkant, nem érte volna meglepetésként, ha mégis ráeszmél, hogy a sakk visszatérő ornamentumként jelenik meg álomképként éjjelről éjjelre.

A báró hagyományos, már-már kiszámítható nyitó lépéssel indított, Széchenyinek nemigen esett nehezére kiszámolni, milyen irányba fognak majd haladni az események, s még úgy is egykettőre Wesselényi fölé kerekedett, hogy csak hébe-hóba vetett egy-egy pillantást a táblára. Ahogy telt az idő, a báró egyre csak elbizonytalanodva dörgölte a homlokát.

„Szégyenkezem, de az én agytekervényeim nem felelnek meg e játék logikájának."
„Ne szerénykedjék, ön pusztán túlzottan óvatos" – vetette közbe Kossuth, holott semmi jel nem utalt arra, hogy ezideáig jelentős figyelmet szentelt volna a játszmának. – „Távolról sincs veszve minden, még egyenlíthet!"
„Nem szánna meg esetleg egy jó tanáccsal?"
Széchenyi, tudván, hogy a lovakkal kapcsolatos elismerésre méltó ismereteivel ellentétben a sakk csakugyan nem tartozott Wesselényi erősségei közé, nem bánta, ha valaki segítséggel szolgál a számára, de mégis azt kívánta, bár ez a valaki ne Kossuth Lajos lett volna.
„Nos, ha a méltóságos úrnak sincs ellenére, akkor huszár a C5-re!"
Wesselényi kevésbé értette e lépés jelentőségét, de mivel jobb ötlete nem volt, megfogadta a tanácsot, Széchenyi számára viszont a terv túlontúl átlátható és egyértelmű volt, nem is értette, mi volt vele Kossuth szándéka, mert a fehér futó mihamarabbi eltávolításával meg is oldotta a helyzetet, mely, ha az ellenfél nem veszi észre, később talán kényessé is válhatott volna. A gróf nem is kis meglepetésére azonban Kossuth arcán halovány jókedv nyomai suhantak át.
„Valami mulattató jutott netán eszébe?" – kérdezte a gróf hűvös érdeklődéssel.
„Egyáltalán nem. Iménti lépésemmel mindössze méltóságod reakciójára voltam kíváncsi."
„Feltételezte, hogy nem jövök rá menten, mit tervez?"
„Az eddigi játékot szemlélve a legcsekélyebb kétségem sem volt afelől, hogy indítékaim haladéktalanul világossá válnak a számára."
„Akkor hát?"
„Egyszerűen furdalta az oldalamat a kíváncsiság, támadni fog-e, avagy védekezni... és ön támadott, gróf úr, méghozzá kíméletlenül."
Széchenyi elengedte a füle mellett ezt a kétértelmű megjegyzést. Kivárta, hogy Wesselényi kifundálja a továbbiakat, majd folytatták a játékot, ám nem telt bele sok idő, s a báró ismét Kossuthhoz fordult javaslatért. A grófot ekkorra már kellőképpen lekötötte a parti ahhoz, hogy ne kóvályogjon mindenfelé, helyette beállt a Wesselényivel szemközti szék mögé, kezét annak támlájára helyezte, majd körmeivel kopogtatva várta a további fejleményeket.
„Vezér az E6-ra!"

Nem sokon múlt, hogy a gróf belesétáljon a csapdába, éppen az utolsó pillanatban akadt meg a keze a levegőben, s így nem mozdította el az E5-ön állomásozó huszárt.
„Ez igen leleményes lépés volt" – ismerte el, majd kihúzta a széket, s leült, hogy fontolóra vegye a lehetőségeit. Észre sem vette, hogy Wesselényi lassacskán teljesen kihátrált a játékból és átadta a helyét Kossuthnak, utána pedig csak szemlélődőként maradt jelen. Érdeklődve figyelte a gyors és határozott lépéseket és azzal szórakoztatta magát, hogy megpróbálta kitalálni, mit tervezhet a két játékos. Széchenyi egyszer majdnem sakkot adott, de Kossuth élt a sáncolás lehetőségével és így kicselezte. A báró egy ideig még nyomon követte, ki merre lép, hogy ezáltal spekulálgasson, de végül felhagyott vele, mert az eredmény sosem az lett, amire számított. Aztán már csak arra lett figyelmes, hogy a gróf szobormereven ül a helyén, elgondolkodva a könyökére támaszkodik, tekintete pedig mindenfelé cikázott a tábla pontjain. Majd egyszerre kiegyenesedett, és egy könnyed mozdulattal oldalra billentette a királyt.

„Nem volt matt" – szólt közbe Wesselényi, mikor hiába törte a fejét, nem jött rá, mi késztette a grófot feladásra.
„Még nem, ám ha alaposan megfigyeled, innentől tehetek bármit, a végeredményen mit sem változtat" – felelte a gróf, majd, hogy ne csak szóban magyarázkodjék, szemléltette az alternatívákat, utána Kossuthhoz fordult. – „Fogadja gratulációmat! Legyőzött engem. Többször is kicselezett, s olyan lépésekre szánta magát, melyekre egyáltalán nem voltam felkészülve."
Kossuth hallgatott egy ideig, majd kifejezéstelen arccal ekképp válaszolt:
„Kitűnő oktatóm volt."

A gróf felocsúdott merengéséből. Az ablakhoz rohant, s torkában dobogó szívvel tárta szét a függönyöket. Hallott valamit! Erről egészen meg volt győződve. Valaki bizonyosan ólálkodott odakint, talán e percekben is lesi minden mozdulatát.

Eljönnek érte... Lefogatják... Felakasztják...

Kapkodni kezdte a levegőt, és egész testében reszketve rohangált mindenfelé a lakosztályában. Korántsem volt teljes tudatában annak, mit cselekszik; futólagosan hozzáért bizonyos tárgyakhoz, némelyiket minden ok nélkül átpakolta egy másik helyre, kinyitott, majd becsukott egy szekrényajtót, utána zaklatottan dörzsölgette felváltva jobb és bal csuklóját. Mintha minden erő elszállt volna a testéből s egyszerűen képtelen volt racionálisan gondolkodni. Szemei előtt a naplójába írt utolsó bejegyzések lebegett.

Bin verloren! „El vagyok veszve!" Kann mich nicht retten. „Nem tudom megmenteni magam."

A többi már pillanatok leforgása alatt történt. Széchenyi gróf sarkon fordult, magához vette a pisztolyát, beleült a karosszékébe, majd bal kezét a szemöldökének nyomva támasztotta meg a pisztolycsövet, s elsütötte a fegyvert.

Hajnali egy óra múlt.