Aki mindig visszatér | ✓

Második fejezet: Vágyak

Másnap reggel még a tegnapi ruha volt rajtam, az arcomon a smink félig elkenődött, ami persze a hajnali sírásomnak is köszönhető, a hajam iszonyat kócos volt, a fejfájásról már nem is beszélve. Quinn nem volt a szobában, így nem tudtam neki elmesélni, hogy mi történt az este, pedig nagyon jó lett volna valakivel megosztani. Szerencsére ébresztő nélkül is sikerült időben kelnem, így legalább azon nem kellett aggódjak, hogy elkések. Amint sikerült nagyjából magamhoz térnem egyből a telefonomhoz nyúltam és megnéztem, hogy Mason keresett-e, de nem. Az üzeneteimre sem válaszolt, pedig legalább hússzor írtam neki, a telefonrögzítője pedig már megtelt. Nagyon rosszul éreztem magam, amiatt, ahogy alakult a tegnap este és eszméletlenül dühös voltam, amiért Noah így állt bosszút rajtam. Agyalás helyett azonban a fürdő felé vettem az irányt, hátha egy forró zuhany segít a fejfájásomon. Összepakoltam a törölközőt, tusfürdőt és a váltóruhámat, ez utóbbira igazán ügyeltem, nehogy úgy járjak, mint tegnap. A folyosón sétálva néztem a 326-os ajtót és legszívesebben bementem volna, hogy álmában fojtsam meg Noah-t azért, amit tett.

A zuhanyzó ismét üres volt, aminek igazán örültem, mivel még egy kis időm maradt arra, hogy egyedül zuhanyozzak és szokjam a gondolatot, hogy ez valószínűleg hosszú időre az utolsó ilyen alkalom. Tűz forró vizet engedtem magamra, ami nagyon jót tett az amúgy is feszült izmaimnak, majd mikor végeztem magamra tekertem a törölközőt és elindultam a mosdókagyló felé, hogy fogat mossak. Nem is hallottam, hogy valaki bejött a fürdőbe, mert annyira lekötöttek a tegnap esti történések, hogy abszolút elvesztem a gondolataimban. Mikor végeztem a fogmosással és belenéztem a tükörbe Noah állt mögöttem. Nagyon megijedtem, mert nem hallottam bejönni, és őszintén szólva ő az utolsó ember, akit most látni szeretnék. – Jó reggelt, törölközős lány – mondta gúnyosan. – Ezt most biztos, hogy nem! Hagyj békén – feleltem közömbösen, majd összeszedtem a ruháimat és elindultam az ajtó felé. Amint megláttam az önelégült képét legszívesebben megütöttem volna. Sosem voltak ilyen erőszakos gondolataim, mert alapvetően nincs olyan személy, akit nem szeretek, vagy ne tudnék elviselni, de ez a fiú a legrosszabb énemet hozza elő belőlem. Az ajtó felé haladva Noah elállta az utat. – Állj arrébb, nincs kedvem ehhez – mondtam, s a szavaimból üresség áradt. – Sajnálom a tegnapit – szólalt meg a földet bámulva. – Jaj, kérlek! Dehogy sajnálod. Élvezted, hogy bosszút állhatsz rajtam, pedig nem is ismerjük egymást, de tudod mit? Ez így is fog maradni. Most pedig engedj ki innen – mondtam határozottan. Noah egy métert sem mozdult meg, mire még határozottabban indultam meg felé, abban bízva, hogy arrébb áll, de helyette elkapta a felkarom és megragadott. – Tényleg sajnálom. Aljas húzás volt – mondta halkan, mélyen a szemembe nézett. Mogyoróbarna szemeiből áradt a kétségbeesés, úgy tűnt tényleg igazat mond. – Igen, tényleg aljas volt. Most pedig engedj el – feleltem továbbra is kellő határozottsággal. Úgy látszott sikerült elérnem a kívánt hatást, mert elengedte a karom és arrébb állt, én pedig egy pillanatig sem habozva kiviharoztam a fürdőből. Nem akarok egy ilyen ember társaságában időzni, így is elég gyötrelem lesz, hogy három évig két ajtóval arrébb lesz tőlem.

A szobába érve Quinn még mindig nem volt sehol, ami kicsit aggasztott, mert arra gondoltam, hogy talán valami történt vele. De ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem és helyette a kezembe vettem a telefonom. Még mindig semmi. A várakozás a legidegőrlőbb dolog ebben az egészben, hiszen tudom mit gondol Mason, nekem pedig nincs rá lehetőségem, hogy elmagyarázzam neki, hogy félreérti ezt az egészet. Agyalás helyett inkább összepakoltam a táskámat, beágyaztam és felöltöztem. Úgy terveztem, hogy nagy gonddal fogok készülődni az első egyetemi napomra, de a történtek után kicsit sem érdekel, hogy hogy nézek ki. Kilenc órakor indultam el a szobából, mivel fél tízkor kezdődött az óra, de az esetleges eltévedéseket is beleszámoltam a körülbelül tíz perces útba. Utálok késni, ezért általában mindig előbb elindulok mindenhova és inkább várok, ha kell. Az aulában még vettem egy kávét, ugyanis a fejfájásom továbbra sem hagyott alább, gondoltam ez talán segíteni fog. Viszonylag könnyen sikerült odatalálnom a teremhez, ahol az Írás alapjai órát tartották. Sőt, talán túl korán is érkeztem, mivel én voltam a második, aki a terem előtt várakozott. Egy alacsony, szőke, rövidhajú lány állt mellettem, láthatóan izgult, ezért megszólítottam: - Szia, Hazel vagyok. Te is kreatív írás szakon vagy? – érdeklődtem. – Szia, igen, Paige vagyok. Nagyon izgultam, nehogy elkéssek, ezért előbb indultam, de úgy néz ki jóval korábban jöttem a kelleténél – mondta szerény mosollyal. – Semmi gond, most már legalább nem kell egyedül várnod – mosolyogtam. Az idő hátralevő részében megbeszéltük, hogy ki miért választotta ezt a szakot, milyen terveink vannak a jövőre nézve és hogy hogyan telt az első esténk a campuson. Na erről lehetne mit mesélni... - gondoltam magamban. Az idő hamar eltelt, Paige nagyon aranyos lány. Hasonlít a személyiségünk, mert ő is szeret mindent előre eltervezni, pontos és határozott jövőképpel rendelkezik. Nem úgy, mint Noah...