Csak pár másodpercnek tűnt az egész.
Már azt hittem hogy fel keltem, de csúnyán be néztem az egészet. Nem a kórházban voltam vagy esetleg otthon. Nem volt más csak a végetnem érő sötétség amit láttam.
Nehez de fel keltem, és mentem és mentem. Nem tudtam hogy hová lyukadok ki, vagy hogy pontosan hová tartok csak mentem. A feketeség, amibe egy csöpnyi fényse volt, mégis mintha valamit láttam volna. De az is mint az életem mulandó volt. Nem tudtam, hogy meddig kell még itt barangolnom, de valami hiányzott, olyna volt mintha egy részemet kerestem volna. Hosszas találgatás után rá jöttem, hogy a "barátaim,, nincsenek meg. Nem hallom őkett. Ők sem beszélnek hozzám. Nem értettem hogy mért van ez, nagyon sokszor el képzeltem hogy milyen lenne az életem nélkülük. Egyik szemem sírt másik nevetett, legszívesebben addig maradtam volna itt ameddig csak lehetett. De mégis fura volt hogy nem voltak ott, nem volt akik öngyilkosságra késztettek volna vagy esetleg csak szimplán fel kelltettek volna. Élveztem hogy van időm végre úgy gondolkodni, hogy nincsenek ott.
Mégis ez az egész zavart volt és ködös.
Most az egyszer a hangok nem a fejemből hallotam hanem csak egy bizonyos irányból. Ami már idegesített, hogy még itt sem lehet egyedül. Ezért el kezdtem a hang irányába fordulni és rohanni. A sötétségnek a végéhez értem, amiben inkább már nem akartam logikát keresni. Egy piros ajtóhoz értem, ami már inkább az alvadt vér színhez hasonlított. Mikor meg fogtam a kilincset, akkor meg égetett. De az egészben az volt a különös hogy nem fájt, semmit sem éreztem. Ezért megfogtam még egyszer a kilincset és meg rángattam. De csak az éget hús szagát éreztem, és láttam hogy a bőröm szépen lassan le málik a bőrömről. Az én éltem már ígyis össze visszaság és értelmetlen. Úgyhogy nem igazán zavart. Nem rángattam a kilincset, hanem az magától mozgott, mintha a másik oldalon ki akarták volna nyitni. Olyan erővel mozgott az ajtó hogy hátra hőköltem már métert.
Több kéz vagyis ember akart át jönni az ajtón, de nem tudtak. Rugták, vágták az ajtót annyira tudták megcsinálni hogy a kezüket ki dugták rajtunk. Kicsit meg ilyedtem. Hiszen a kezek megvoltak égve, és lehet látni ahogy málik le a bőr és füstölög.
Ők voltak azok, meg találtak, a barátok. Nem tudtam hogy már mit csináljak. Megint be férköztek a fejembe, ott voltak. Hallotam őket.
Megint csak mondták és mondták.
Elvesztettem az önkontrollt hallgattam rájuk, és ki akartam nyitni az ajtót küzdöttem hogy ki jussanak. Rúgtam, vágtam, ütöttem,már a ruhám kezdett le égni rólam. Olyan voltam mintha a tűzzel játszottam volna,van aza mondás hogy a tüzet csak a tűz győzi le. Nem tudom mitől, de ki nyílt az ajtó, a földre akartam esni, de el kaptak. Most hallottam őket csak igazán tisztán de nem a fejemben voltak, hanem mintha most tényleg mind a barátok körbe állnak és ott vannak. Nem érztem semmit: fájdalom, bűntudat, öröm, szomorúság. Minden ami emberre tesz minket eltűnt belőlem, és nem találtam. A lelkem mintha itt hagyott volna.
