Love Game [Charles Leclerc]

7. Carlos

A kirándulásuk többi része elég eseménytelenül telt. Charles éppen beérte a repülőn az eseményekkel. Elfoglalták a hotel szobájukat, béreltek autót. A kézenfekvőség kedvéért szerettek volna vezetni. Erre a feladatra Valery jelentkezett, ellenkezést nem tűrve. Charles a gondolataiba merült, míg vezetett át a városon.

Még mindig kicsit furán érezte magát a repülőn történt szituációjuk miatt. Más részről, aggódott hogyan telik majd a nap hármasban. Valery nagyon elszántnak tűnt, hogy találkozzon a pilótával. Még sosem látta ennyire lelkesnek, ez benne is felébresztette a kiváncsiságát. Leparkoltak a kórház külön fenntartott parkolóhelyén, Valery leállította a motort és egy mosolyt engedett meg az arcán.

- Készen állsz? - kérdezte Charlestól.

Észrevette, hogy a férfi kicsit feszülten ült egész végig az autójában. A szemeit egész végig az úton tartotta. Talán azt gondolta, hogy majd úgy vezet itt is, mint a pályán? Kiszálltak a kórház parkolójába, lépten nyomon figyelve kik haladnak el mellettük. Charles feltett egy lesötétített napszemüveget, álca gyanánt. Valery klisének tartotta, de hasonlóan cselekedett. Carlos holléte titok volt, a média előtt is. Egy villámlátogatást szerveztek, nem kerestek publicitást. Összehúzták magukat, gyorsan haladtak. Bejelentkeztek a kórházba, Carlos már értesítette őket a jövetelükről, így gördülékenyen haladtak. Barcelona egyik legmodernebb kórháza volt, ahol megannyi hírességet kezeltek már. Charles remélte a profizmusuk felér a hírnevükkel.

Egy asszisztensnő utasította őket, hogy merre és hogyan tovább. A liftbe ültek kettesben, Charles megnyomta a gombot a tizenkettedik emeletre. Kellemes zene hallattszott, betöltve a csendet. A férfi izgatott volt, hogy lássa a barátját, kicsit izgága volt. Valery észrevette, de csak magában elmosolyodott. Viccesnek találta a gyermekeies lelkesedését. Közben el is szomorította, mert neki sosem volt olyan kapcsolata a csapattársával. A volt csapattársa, Roman csakis úgy látogatná meg, hogyha publikus dícséretet kapna érte.

- Tudod, milyenek vagyunk? - kérdezte a férfitől, felé fordulva - Mint azok a bohócok, akik járnak a kórházba, hogy felvidítsák a beteg gyerekeket.

Charles kérdően felemelte a kezét, fogalma sem volt mi a találóskérdés megfejtése. Valery ajkain egy huncut mosoly nyugodott. A monakói férfi felnevetett, de nem a nő frappáns észrevételén. Nem is voltak pirosba öltözve, átlagos utcai öltözetben voltak, kerülték a feltűnést. De a hasonlóság a szándékban rejtőzött.

- Neked nem kell sok a bohóchoz - jegyezte meg pimaszul Charles.

Valery forgatta a szemét, a férfi biztosra vette, hogyha a kezében lett volna egy párna, már azonnal hozzávágta volna. Csengett a liftajtó, megszabadítva őket a szűk ketrecből. A folyosók patyolatfehérek voltak, a szobák egymás mellett annyira hasonlók voltak. Újra igazolniuk kellett magukat, mielőtt beljebb kerültek az osztályon. Tovább sétáltak az osztályon és keresték Carlos rejtekét.

- És itt van... harminchármas szoba - motyogott Valery, majd Charles felé fordult - Milyen ironikus. 

Max Verstappen versenyszáma volt. Megálltak az ajtó előtt. Olyan izgatottság kapta el, Charles figyelmen kívül hagyta a kommentjét. Bekopogott, majd amikor megkapták az engedélyt, beléptek. A betegágyban ült Carlos, pizsamában. A szoba tágas volt, székek az ágy mellett, hatalmas plazmatévé a falra felszögezve. Igyekeztek minden kényelmet megadni. Perfúziója volt az egyik karjában, így nem tudott csak úgy felpattanni, de a másik karjával integetett. Charles ajkaira egy aggódó mosoly kúszott, sápadtnak tűnt és legyengültnek. Habár tudta, hogy Carlos nem az a panaszkodó típus, de nem kicsinyítette le a mennyire nehéz egy komoly betegségben kitartani. Szeretett mindig is erősnek tűnni.