| Megperzselt Jégszív | [BEFEJEZETT]

XLVI.

| Nem végzek fél munkát! |

-Kicsit bánt, hogy olyan bénán céloztam, de megzavart Odin elsőszülöttje.

-Te lőttél meg? – Kérdezem döbbenten.

-Igen – mosolyog válasza közben. – Lokit is el akartuk intézni, de meglépett és még időben mentett meg téged – fintorodik el csalódottan. – Milyen vicces, nem? – Nevet fel. – Azt hitted, ő játszik veled, bár az elején így is volt. Közben pedig mindvégig én voltam, aki kihasznált és a saját javamra akartalak fordítani! – Időközben elém ér és az állam alá helyezi kardja élét. – Most viszont meg kell, hogy öljelek!

X

Megpörgetem a csövet a kezemben, majd jobb lábammal hátul megtámaszkodom. Megfeszülnek az izmaim, de nem hátrálok meg. Damian arca rémületet tükröz. Végül veszek egy nagy levegőt és a rudat átszúrom a gyomrán. A férfi kínkeservesen felordít és a hasához kap. Vér csordul ki a szájából, majd tekintete találkozik az enyémmel. Elfintorodom. A következő pillanatban megrúgom, amelynek hatására átbukik a tető peremén és több emeletet zuhan.

X

-Megöltem – nézek mélyen a szemébe. Loki nem jut szóhoz, ismét elkerekedik a szeme. – Átdöftem a testét, majd hagytam, hogy lezuhanjon – lehajtom a fejem, mivel elcsuklik a hangom a mondat végére. Loki közelebb ül hozzám, majd úgy helyezkedik, hogy ismét meg tudjon ölelni. A fejemet a mellkasára hajtom. – Muszáj voltam elmondani valakinek. Nem bírtam volna ezt egyedül feldolgozni!

-Semmi baj – suttogja.

-Sajnálom – újabb könnycseppek hagyják el a könnycsatornám, ezzel foltokat hagyva Loki felsőjén. A fekete hajú férfi finoman elcsitít. Féloldalasan ölel át, én pedig mellé kuporogva ülök a kanapén. Végül lehunyom a szemeim.

-Itt vagyok – suttogja, mire én összepréselem a szememet. – Nincs semmi baj.

-Megöltelek - lehelem, látom a számból kiáramló levegőt.

A fák kopaszok körülöttünk, sehol egy dús, színes lombkorona. A fák törzsei nem barnák, hanem éjfeketék, mintha maga a halál festette volna be őket. A felettünk elterülő szürke égboltból hópelyhek hullanak alá. Ahogy megmozdul a lábam, érzem, hogy fűnek nyoma sincs a vékony hóréteg alatt. Mindent köves talaj borít. Nem csodálkozom, hogy ezek a fák olyanok, amilyenek.

Biztos vagyok benne, ha nem lenne a gyönyörű fehér takaró, akkor minden zord és rideg lenne. Halált sejtető. A távolban, az erdőn túl egy az egyben ugyanolyan palota húzódik, mint Asgardban. Annyi különbséggel, hogy ez nem arany színben pompázik, hanem ezüstben.

Az egész Birodalomnak olyan nyomasztó hangulata van. Mintha itt nehezebb lenne a levegő, marja a torkomat, feszíti a tüdőmet. Érzem, ahogy a hideg levegő rátelepszik a szabad bőrfelületeimre, és próbál bejutni a páncélom alá. Képességemet kissé felélesztem, hogy ne kezdjek el remegni a hidegtől.

-Csak majdnem - önelégült mosolyát látva elfog az undor. Loki tesz egy lépést előre, így még ha csak kicsit is, de köztem és Damian között áll. Nem rejti el dühét és fenyegető pillantását. Markában szorongatja fegyvereit, készen arra, hogy használja őket.

-Én is elvétettem volna, ahogy te? - Damian keserűen felkacag. Elvétette a lövést a bálon Thor miatt. Így aznap este nem sikerült megölnie. Állkapcsom megfeszül.

-Nem, pontos voltál - hideg tekintete összekapcsolódik az enyémmel. - Mindössze csak időben rám találtak - megvonja a vállát. - A Varázslónk, akit ti nemrégiben megöltetek, elég ügyes trükköket tud. - Összevonom a szemöldököm. Bele sem merek gondolni, mihez folyamodtak azért, hogy most itt állhasson előttem. De egy valami nem tiszta. Miért akarták őt ennyire megmenteni? Miért volt annyira fontos a Királynőnek - az anyámnak -, hogy megmentse? - Te is tudsz feltámasztani, Varázsló? - Lokira pillant.