Azon az estén nehezen jutottam el arra a helyre. Hatalmas hóesés volt, én pedig gyalog próbáltam átverekedni magam a városon. Az elején sietve szedtem a lábam, valami azonban lelassított. Egy érzés, amely csak úgy a semmiből jött. Figyeltem a hópelyheket, amik az arcom előtt zuhannak a földre, növelve a lábam alá gördülő akadály mennyiségét. Egyre nagyobb pelyhekben esett, mégis lelassítottam, mert azt éreztem, pontosan ilyen tempóban kell haladnom. Ma valami történni fog és nem véletlen, hogy nehézségekbe ütközöm. Miközben sétáltam, figyeltem a körülöttem zajló eseményeket. Jobbra egy autó dudált az előtte állónak. Kicsit előrébb egy kisebb baleset történt, két másik jármű egymásba ütközött. Elhessegettem a gondolatot, hogy segítek. Még most is úgy éreztem, valami vezet egy másik irányba. Egyre izgatottabb lettem és újra elkezdtem gyorsabban szedni a lábaim. Kisvártatva megérkeztem a helyre, ahová igyekeztem. Ahogy beléptem, gyorsan megráztam magam és lesöpörtem a maradék havat is a kabátomról. A kapucnimat lehúztam és körbenéztem. Valamiért minden szem rám szegeződött.
Gyorsan tettem egy hirtelen mozdulatot és leadtam a kabátomat a ruhatárba. Ezzel az élet, ami megállt egy percre, most ismét tovább haladt. Nem akartam feltűnni, de lehet, hogy itt is ismernek. Persze, azt nem mondtam, hogy a szüleim igen befolyásosak a marketing világban, és már-már celebek. Ennek köszönhetően persze engem is ismernek.
Ahogy befelé sétáltam, azon gondolkodtam, vajon tényleg történni fog ma valami? Vagy ez az érzés, ami a mellkasomban van, csak egy hamis dolog? Amint leültem a bárpulthoz, máris úgy éreztem, hogy nem kellett volna jönnöm. Aztán valamiért elcsendesedtem, figyeltem az embereket, ahogy táncolnak. Kedvet kaptam én is hozzá és egy ital után besétáltam. Miközben táncoltam, valaki megfogta a derekam, hátra fordultam.
- Tudod, hogy figyelnem kell rád. – mondta Yusuke.
- Hogy találtál meg? – kérdeztem teljesen nyugodtan.
- Ugyan...már amikor beültél a csomagjaiddal a taxiba, azóta követlek.
- Sejtettem, hogy nem tudok mindent hátra hagyni.
- Nyugi, csak aggódtam.
- Ez természetes. De...nem kell miattam aggódni. Megleszek.
Yusuke a testvérem volt. Mindig is anyáskodó típus volt. De hát a családomat nem tagadhatom le, őket nem hagyhatom hátra. A vér összeköt minket. Legalább nekik fontos vagyok.
- Kimegyek kicsit, a levegőre.
- Rendben. Hozom a kocsit. Tudom, hogy utálod az ilyen helyeket. Hazaviszlek.
Bólintottam, majd a kabátomat kikérve kisétáltam a hátsó kapuhoz. Ahogy kinyílt az ajtó éreztem az arcomba zúduló hideg levegőt. Becsuktam a szemem és mélyet szippantottam a frissítő hidegből. Akkor vettem csak észre, hogy valaki ott ül és figyel. Vajon ismer? Nem úgy tűnt. Elindultam felé, láttam, hogy be akar menni.
- Maradj csak. Nem zavarsz. – mondtam neki.
Nem is tudom, miért szólítottam meg. Megálltam mellette és a fekete égboltra meredtem és nem tudom mi ütött belém, de megkérdeztem.
- Érezted már úgy...hogy az életedet nem te irányítod...és szépen lassan kicsúszik alólad a talaj?
- Persze, ez az...élet része. – mondta teljesen természetesen.
Akkor rá néztem.
- Mit kéne tennem ellene? – mintha valami bölcstől vagy istenségtől vártam volna a választ, reménykedve néztem a szemébe.
- Talán...hagynod kéne, hogy az élet most irányítson. Engedd el magad és majd oda sodor, ahová kell.
Mégis milyen tanács ez? Fogalmam sem volt még erről sem, hogyan tehetném.
- Azt...hogyan kell? – kérdeztem.
Ekkor gyengéden magához húzott és megcsókolt. Olyan volt, mint egy rejtvény. Hiszen most ismertük meg egymást, miért tesz ilyet valaki? Vagy ismer és hátsó szándéka van? Talán...most kéne elengednem magam? És akkor egyszerűen megtörtént. Az agyam kiürült és nem gondolkodtam többé, csak hagytam, hogy ez az élmény elsodorjon. Már éppen kezdtem volna élvezni a dolgot, amikor elszakadt tőlem.
- Péntek este...találkozzunk a folyó parton a Kaikó hídnál, 8-kor.
Azzal elengedett és visszament a szórakozóhelyre.
