Holdfény hullámzik.
Huncutul kuncog a harmat.
A víztükör úgy játszik,
Akár mi ugráltunk tetőkön hajdan.
Mindig ágyból gondoltuk el.
Az éjjelt és a hajnalt.
Mesékkel aludtunk el.
Míg a vetőn károgtak a varjak.
Mint tudói ennek a sötét világnak.
Mit gyermeki szem jó esetben évekig nem lát majd.
Mi hamar nőttünk fel talán túl hamar.
Szívünkbe millió szilánk összetört üvegbúra van.
S te is az üveg nyakára kulcsolod tenyered.
Mélyen belül te is tudod, hogy nincs, de a kiutat keresed.
Rájönni, arra hogyan legyünk újra gyerekek.
Azt a legnehezebb.
