Logan 1: Karácsonyi kaland (átdolgozott kiadás)

10. fejezet

Logan nem hívott fel, pedig otthon folyamatosan a telefonomra pillantottam, hátha írt helyette sms-t. Amikor elmentem zuhanyozni, még a mobilt is magammal vittem és a mosógép tetejére tettem, azonban bármennyire is vártam, nem csörrent meg a telefonom, a rossz érzés pedig egyre csak növekedett bennem. A mobilommal a kezemben feküdtem le, a fejem mellett tartottam, hol elaludtam, hol felébredtem, egész éjszaka forgolódtam, mikor elkezdett rezegni. Lassan tértem magamhoz, hirtelen nem értettem, mi ébresztett fel, mikor a világító telefonomra néztem, Logan neve villogott a kijelzőn. Esetlenül és álmosan a fülemre tettem a mobilt.

– Igen?

– Felmehetek? – Logan hangja rekedt volt, nem tudtam, mi olyan furcsa benne.

– Persze.

– Öt perc és ott vagyok. – Megszakította a hívást, én pedig csak hallgattam a vonal túlsó végén az ismerős pittyegést. Fáradt voltam és nyűgös, de lerúgtam magamról a takarót, feltápászkodtam a matracról az arcomat dörzsölve. Próbáltam életet csiholni magamba, bár szerencsém volt, hogy aznapra nem terveztem semmit és vizsgám sem volt.

Körülbelül tíz perc múlva csengett a kaputelefon, gyorsan felvettem és kérdés nélkül nyomtam a gombot, hogy beengedjem Logant, miközben kinyitottam a bejárati ajtót és résnyire nyitva hagytam, úgy vártam az ajtóban. Kellett pár perc, amíg felért az emeletre. A félhomályban tűnt fel, hogy valami nincs rendben a mozgásával, valamiért sántított az egyik lábára, egyik karját pedig a mellkasa előtt tartotta. Csak mikor közel ért és kinyitottam teljesen az ajtót, az előszobából kiáramló fényben láttam meg az arcát. Döbbenten néztem fel rá, azonnal ellépve az útjából és becsukva mögötte az ajtót. Logan arcának bal fele ütés nyomát viselte, ajka felszakadt és a szemöldöke vonalán is megsérült a bőr. Izzadt volt és csapzott, mint akit istentelenül helyben hagytak.

– Mi történt? – léptem oda hozzá, mikor egy kézzel próbálta meg lehúzni magáról a kabátot, sikertelenül. Fehér pólója vértől volt mocskos, bár nem tudtam, hogy ez a saját vére, vagy valaki másé, bal karját a jobb oldalához közel tartotta. Aggódtam érte, most már egyre jobban. Segítettem lehúzni róla a kabátot, viszont véletlenül hozzáértem az oldalához, amire hangosan felnyögött.

– Fájdalmaid vannak – néztem rá hitetlenül, a kabátját a fogasra dobtam. Pulóvert nem is viselt és így még nyilvánvalóbb lett, hogy egész testében izzadt, a vér viszont nagyon is frissnek tűnt a pólóján. Bicegve és némán sétált a konyhába, még mindig az oldalát fogta bal kezével a bordáinál, úgy zuhant bele a székbe a konyhaasztal mellett.

– Nem számít! – szólt rám keményebb hangot megütve, jobb karjával az asztalba kapaszkodott és előre görnyedt. Erős fájdalmai voltak, ujjai elfehéredtek, ahogy az asztal szélét fogta.

– Nem fogod elmondani? – próbálkoztam újra esetlenül, közben a fagyasztóból előbányásztam egy jégakkut, amit konyharuhába csavarva nyújtottam oda neki. Azonnal elvette tőlem és a bordáira helyezte.

– Nem! – Erre már tényleg nem tudtam, mit mondhatnék. Nem tetszett ez az egész, és most kezdett egyértelművé válni, mi volt az a rossz érzés, mikor elment a büféből. Nem tudtam mibe keveredhetett Adam miatt, pláne azt nem, hogy ki miatt festett így. Megijesztett, mert tudtam, hogy Logan mire képes, ha bunyóról volt szó.

Csendben döntöttem a derekamat a konyhapultnak. A konyhában csak őt lehetett hallani, ahogy kapkodva és felületesen vette a levegőt, olykor néma nyögés hagyta el a száját. Rám se nézett, csak szorította magához a jégakkut. Nem tudtam volna megmondani, mennyi idő telt el így, mikor megfordultam és előszedtem az elsősegély dobozt, amit anyától kaptam, aztán kotorni kezdtem a fiókban fájdalomcsillapító után is. Tudtam, ha Logan idejött hozzám ahelyett, hogy kórházba ment volna, akkor annak nyomós oka kellett, hogy legyen. Mikor megtaláltam a fájdalomcsillapítót, az egyik pohárba vizet töltöttem és letettem mellé az asztalra a pirulákkal együtt. Inkább kettőt tettem oda, sejtettem, hogy szüksége lesz rá, bár azt nem akartam, hogy túladagolja.