A jégkirálynő (Átírás alatt)

Szeress engem

Kedves olvasók! Ebben a részben felnőtt tartalom olvasható, így kérem azokat, akik nem érzik magukat elég érettnek az ilyen tartalmakhoz inkább ne olvassák el ezt a részt! Fontos, hogy mindenki a korosztályának megfelelő tartalmakat fogyasszon! 

Fekete Nát szemszöge:

Az ajtófélfának támaszkodva néztem hátulról a játékban elmerült Kélát és Brúnót.

- Ez nem fair! – csapott a combjára Brúnó zsörtölődve. – Hogy nyerhettél megint?

- Nem tanultad még meg, hogy jó vagyok ebben a játékban? – lóbálta meg előtte Kéla a kontrollert.

- Visszavágót követelek! – kezdte el újra indítani a játékot az öcsém.

Doló hátravetett fejjel kacagott, de ő is újra indította a kontrollerén a játékot. Az arca ragyogott, mindkettőjüké és bár Brúnó erősen koncentrálva ráncolta össze a homlokát látszott rajta, hogy remekül szórakozik a barátnőmmel. És Kéla is nagyon jól érzi magát. Melegség áradt szét a végtagjaimban, amiért ennyire önfeledten tud itt viselkedni nálunk. Belegondolni is borzalmas, hogy majdnem nyolc évig egyedül volt, amikor annyi fájdalom és kín tobzódott benne. Mégis milyen apa az, aki képes elhagyni a lányát, pláne, amikor ilyen csodálatos? Csak 10 éves volt! Az anyja soha nem törődött vele, konkrétan idegennek tekinti, amióta megszületett. Aztán amikor a legnagyobb szüksége lett volna a testvéreire ők is elhagyták. Mindegyikük azzal volt elfoglalva, hogy nekik jó legyen és egyszerű, az egyiküket sem érdekelte, hogy egy kicsi lánynak egyedül kellett felnőnie. Hogy hány éjszakát sírt végig és teljesen lelki roncs lett, aki saját magát a világ legnagyobb ballépésének tekintette, amiért a szerettei nem maradtak mellette. Éveken át nem volt, aki elmondta volna neki, hogy szereti, nem volt, aki azt éreztette vele, hogy mennyire lenyűgöző, mennyire bámulatos. Mert minden szörnyűség ellenére, ami vele történt sikerült káprázatosnak maradnia. Ezzel a tulajdonságával már akkor is tisztában voltam, amikor két évvel ezelőtt megpillantottam őt az iskolapadban. Annyira dühített, hogy nem hódolt be a csáberőmnek, hogy ráaggadtam azt a hülye gúnynevet, ami meghatározta a létét a gimnáziumban. A jégkirálynő. Gondoltam ezt majd kellő revans lesz, hogy tisztában legyen vele, velem senki nem kekeckedhet. Aztán amikor megláttam, hogy egy szünetben a sebeivel bajlódik már minden cselekedetemet bántam. Már akkor segítenem kellett volna neki, oda kellett volna mennem hozzá és támogatást nyújtani, de egyszerűen nem tudtam, hogy mit fog szólni majd az indíttatásomhoz. Az is elég rizikós volt, hogy a táborban rányitottam, viszont akkor már nem érdekelt az sem, ha az egész jéghegyét rám dönti. Igazat mondtam azzal, hogy ő volt a legnagyobb kockázat, amit egész eddigi életem során vállaltam és szerintem az egész hátra lévőben is, ugyanakkor a legnagyobb jutalom is, amiben részesedhettem. Megbízott bennem, rám bízta az énjének azt a gyenge és sebezhető részét, amit még saját maga elől is elrejtett. Megbízott bennem annyira, hogy hagyta, én kezeljem a sebeit, megbízott benne annyira, hogy őszintén mosolyogjon és nevethessen mellettem. Már akkor, amikor nem omlott a lábaim elé rabul ejtette a szívemet, de amikor először láttam őt nevetni tudtam, hogy minden maradék erőfeszítésem is, hogy ne szeressek belé, szerte foszlott.

Krisztián példája volt a visszatartó erő, hogy ne folytassak komoly kapcsolatot, hogy ne tárjam ki a szívemet egyetlen lány előtt sem. Ő mindig így élt, egészen 17 éves koráig, amikor Lola teljesen más perspektívából láttatta vele a világot. Beleszeretett. Olyan nagyon, amit akkor még nem értettem, de szó szerint láttam a bátyám szemében, hogy bármire képes lenne a szerelméért. És ez a bármi akkor kiskamaszként elég félelmetes volt. A világon mindent. Krisztián pedig meg is tette és ez lett a veszte. Fogalmam sincs merre járhat azóta, hogy él e még egyáltalán. Bízom benne, hogy igen, hogy megtalálta a lelki békéjét és egy nap majd újra egymás szemébe nézhetünk, mint fivér a fivérrel. Annyi napomat, hetemet, hónapomat és évemet vesztegettem el arra, hogy a rendíthetetlent és a sértettet játszottam az ő távozása után, hogy megfogadtam, ha egyszer visszatalál hozzánk nem fogok bosszúhadjáratot indítani ellene.