Jolrán: A Varázsló Tettei

A tanítvány

Messze, a távolban, a sivatagos pusztában állt egy város, amit ötezer Keleti ember lakott. Nádtetős házait sárból tapasztották és kivágott, fiatal fákkal erősítették szerkezetét. Sánc vette azt körül. Katonák álltak készenlétben az mögött, Fejüket és arcukat kendő takarta, egészen a vállukig, onnantól pedig köntös szerű ruházat következett. Elől, középen cifra, vörös színű apró rózsák voltak kacifántosan bele hímezve a fekete öltözetekbe, nyaktól egészen lefelé, a gombok mentén a lábukig. Azt pedig fekete, hegyes orrú cipő fedte. Aligha látszott arcuk, csupán a szemük, a homlokuk egy kis része és az orruk felső része látszott ki a ruha alól, a kezükön kívül, ami pedig ívelt kardot ragadott. Készenlétben álltak mind az ötszázan, és csendben vártak, mögöttük egy bőrkalapos derék férfival, aki az élete felét élhette már úgy esztendeivel, ugyanis már háromszáz éves volt ő. Hasonló ruházatot viselt, csak bársonyos, sötétzöld színű mintákkal hímzett ruhában. Kék szemeivel pedig éppen a mellette álló, tanítványára tekintett, aki ugyan olyan ruhát viselt, csupán alacsonyabb volt. Ő csak harminc éves volt még. És négy éve járt tanítványságban mestere Lóáhtim mellett, aki reá nézve gondolkodott. Kérdést tett fel a kinti hangzavar áradat beszűrődő zajai között a tanítvány neki: Mester? - Igen, fiam? - Vajon, túléljük mi ezt? - Ne akard tudni előre. Minden a maga idejében történik, hidd el. Ha meghalunk, hát Kamairus dicsőségére történik, ha pedig élünk, akkor Gáhnádá vezet tovább minket azon az úton, amin járnunk kell! - De én, félek, mester. Egészen elfogott a félelem, és nem tudok mit tenni vele. - Tudod, Keledeszecisz, ha engedelmes voltál mindvégig, akkor nincsen félni valód, jegyezd meg jól! És emlékezz azokra, amiket mindez idáig tanítottam neked. A történetekre, amiket elmeséltem neked abból a korból, mikor még béke uralkodott az egész világ felett. - Mikor pedig ezt kimondta, a töltésről kiáltani kezdett egy katona: Parancsnok! Parancs... Jönn... ek... - Találta mellkasán egy hatalmas nagy dárda, amit két ember alig bírna el, és esett is le a domboldalon. Ekkor Lóáhtim így kiáltott a katonáknak: Harcosok! Készüljetek, mert közeledik az ellenség! Ne felejtsétek miért küzdötök! Védjétek meg gyermekeiteket és asszonyaitokat minden áron, foggal körömmel! Harcra fel! - S már meg is pillantották a sánc vonulat tetején sajátjaikat, akik az ellenség elől hátrálva, inkább leugrottak, felbukva legurultak a sánc oldalán, minthogy az ellenség pengéi érjék el őket. Nekik volt pajzs a kezükben és kis bronz páncél ami a fejüket és a vállaikat védte. Azok a katonák pedig, akik a sánc alján voltak, félelemmel telve várták azt, ami a túloldalon tombolt eddig.

Hamar el is jött az ideje ennek, hamarabb, mint kívánták volna. Az Északi Köz hegységből jött óriások, az Andál hegységből érkezett konoldok és Innárok, meg gyíkemberek mászták meg a töltést, s indultak meg vérmes dárdáikkal a Keleti emberek, azaz Tovvánok felé. A parancsok, a mester, azaz Lóáhtim, Kiáltott is a katonáihoz ezt látván torka szakadtából: Ne féljétek a harcot! Küzdjétek le a halált! - Hamarosan pedig a sötétség erőinek ezrei törtek be a városba. A néhány száz katona felfogta az első hullámot, és hősiesen küzdött azzal meg, azonban hamar tarthatatlanná vált a helyzet, és a tábornok is bajba került a házak között, így hát Lóáhtim jobbnak látta azt, hogyha ő maga is visszavonul megmaradt embereivel oda, hátha a tábornok ezer emberével egyesülve több esélye lesz küzdeni. Gyorsan cselekedve visszavonulót is fújt emberei között: A házak közé, csatlakozzatok a tábornok csapatához és álljátok a sarat! - A mesterrel és a tanítvánnyal az élen tehát visszavonultak szélsebesen a tábornok embereihez, a házak közé. Az óriások pedig, akik legalább négy fejjel magasabbak voltak, mint ők, követték őket a koboldokkal, míg a gyíkemberek elindultak megkerülni őket az Innárokkal az oldalukon, hogy hátba támadják őket.

Ahogyan azonban odaért Lóáhtim a tábornokhoz, így szólt harc közben, erőlködve hozzá: Tábornok, jobbnak látom azt, hogyha elhagyod lovaddal és néhány embereddel a helyszínt és Rázl-be mégy jelenteni a vezérnek, hogy erőteljesen szétverték seregünket Lorken csapatai! Itt már nincsen mit tenni, menekülnünk kell! Túlerőben vannak! - A tábornok ezt pedig nem vonta kérdőre, egyet értett Lóáhtimmal, és harc közben magához hívott néhány katonát, akikhez így szólt: El kell mennünk a fővárosba, szólni vezérünknek, hogy elbuktunk, küldjön másik sereget és hívjon segítséget környező testvér népeinktől, különben a Jolránon túliak betörnek véglegesen is Jolránba! - Azok pedig köré gyűltek, hogy elmenjenek vele, azonban, egy óriás bukkant fel, egészen mellettük, aki kiszúrta a tábornok tiszti, bíbor mintás ruháját, majd felöklelt és levágott maga előtt mindenkit, csak hogy eljusson hozzá. A körülőtte álló katonákat mind letarolta és a visszaérkező csapással vele kívánt végezni. Esélye sem volt a tábornoknak a hatalmas, dárdás óriás ellen. Könnyű szerrel vágta volna le, ha akarta volna. A rossz hír pedig az volt, hogy le is akarta vágni őt. Lóáhtim azonban ezt látta és közbe avatkozott. kardjával a kezében felvette a harcot az óriás ellen, és tanítványa segítette ebben őt. Úgy látszott, hogy egészen győzni fog ellene, elég ügyes is volt a kardvívásban. Azonban, a dárda hirtelen meghasadt, a vége letört, s az óriás a lehetőséget felismerve, hasba döfte a mestert... Keledeszeciszt pedig úgy söpörte vele el, mintha csak egy legyet hesegetett volna odébb... A fiú ezt látva fájdalmában kiáltott fel, mint megannyi másik katona is körülötte, akik érezték, hogy eljött életük felett a vég. A mester pedig, csuron véres szájjal ezt mondta még nyögve az óriásnak: Azt hiszed, hogy nyertél? - Majd utolsó erejét összeszedve, akkora villámot szórt az óriásba, hogy az egy pillantás alatt elillant és már csak egy kupac hamu, meg a felszerelése maradt a földön... A mester viszont elhasználta az összes erejét, és hirtelen öregedett meg, de egyben sok helyről folyt belőle a vér, s már egészen szédelegni kezdett, szinte már el is ájult, mikor tanítványa törött lábával és törött karjával odakúszott hozzá a földön és így szólt: Mester, nem akarom, hogy meghalj!... - Ne most, fiam. Fontosabb volt most ezt megtennem, mint a saját életemet óvnom... Tudod fiam, most, hogy én eltávozok a halandók közül, egy új küldöttre lesz szüksége Jolránnak, aki védelmezi a jó ügyét... Legyél te az, és védelmezd a jót, s hallgass Gáhnádára, az égi lényre minden helyzetben. Most már, a te feladatod lesz a kiválasztottat fogadni. Keresd őt, ismerd fel és akkor se térj el feladatodtól, ha az egész világ már sötétségbe borult... - Lóáhtim Ezzel kivett ruhája mögül egy nyakéket, letépte azt nyakából és véres kezeivel Keledeszecisznek adta azt, majd kilehelte lelkét, Tanítványa pedig véres testére borulva siratta őt. A tábornok azonban ráparancsolt néhány katonájára, és elmentek a holttesttel és a tanítvánnyal onnan iparkodva. Aki tudott, az pedig még velük tartott. Visszavonulót fújtak a katonák közötti tisztek és menekültek az életükért a tábornokkal az élen. Ló hátára kötötték Lóáhtimot, majd Keledeszecisz, két másik harcos és mögöttük még néhány száz megtépázott katona vonult lóháton Rázl felé.