Omegapár (Vkook+Sope)(Omegaverse)

Hogy bízhatnék benned?

Teljesen megsemmisülten zokogok a kocsiban.

A kezeim lüktetnek, mert Jungkook rászorított a bilincs nyomaira. A legrosszabb mégis az, hogy érzem, hogy Hoseok felfigyelt a fájdalmaimra. A lelkiekre. Nem telik bele öt percbe, hogy Sehyoon hívást kapjon tőle.

– Oh, Tae? Igen, velem van. Nos, hát... – néz hátra rám. – Fogalmazzunk úgy, hogy csak egy kis pihenésre van szüksége. Hazaviszem, rendben? Üm.. – húzza el a száját – Úgy nagyjából egy óra. Igen, kocsival. Rendben, sietünk. Visszhall. – teszi le a hívást. – Tae, Hoseok nagyon aggódik. Húsz perc múlva hazaérünk, de egy órát mondtam. Meg tudsz nyugodni, vagy menni akarsz hozzá?

– Vigyél hozzá! Vigyél haza! – Sírom. Zokogom. Jungkook zokogva, rettegve küldött el onnan. Nagyon félt, és így, hogy már tudom, hogy nem csak őt kell féltenem, hanem két gyermeket is benne, háromszor annyira aggódom. Kook elfelejtette a kapcsolatunk alapjait. Hogy nem tud nekem hazudni. És mi volt az a kérdés? Hogy-hogy engedelmes voltam-e? Konkrétan bármit megtehetett velem! Ha ahhoz lett volna kedve, hogy egész nap csapkodja a fenekemet, azért sem szóltam volna egy szót se. Sírtam volna, valószínűleg fél órán belül, és két óra múlva már megmozdulni se bírtam volna, mert nem tudtam volna. De megtehette volna. Nehezteltem volna rá, de nem haragudtam volna. Csak egy jó indokott kellett volna találnia.

A legrosszabb mégis az, hogy nem beszélhetek erről senkinek. Pedig szeretnék. Jungkook számukra halott. Ez csak erősíti bennem a zokogást, a meg-nem-értettséget, a veszteségérzést. Rosszul vagyok. Fizikailag rosszul vagyok a sírástól, szédelgek, fáj a fejem, hányingerem van, és nem kapok elég levegőt. Ez nem változik akkor sem, amikor leparkolunk, és Hoseok kiemel a kocsiból. Végigméri az állapotomat, és nagyon elkomorodik a tekintete. De nem szól semmit, csak bevisz a szobámba, hoz egy fájdalomcsillapítót és egy pohár vizet.

– Idd meg, és vedd be a gyógyszert, gyere! – felölel az ágyról, amire lefektetett, és segít a műveletben is. Talán azért, mert fáj a kezem, nem tudom. – Mi lelt téged, Taehyung? – Kérdezi visszafektetve, miközben megnézi a nyakam egy kicsit alaposabban. – Az még egy dolog, hogy megcsalsz, de miért nem valaki olyannal, aki vigyáz rád?

– Mi? É-én nem.. – Nézek fel Rá nagy, kerek, könnyes szemekkel.

– Ne. Ne hazudj nekem. Nem vagyok hülye, Taehyung. Ha bántott volna valaki, hívtál volna. A testőröd megvédett volna. Te odaadtad magad valakinek, aki nem volt méltó hozzád – sóhajt fel szomorúan, és magamra hagy a könnyeimmel. Hogy utána az elsősegélyes dobozzal jöjjön vissza, és egy árva szó nélkül kezelje le a csuklómon lévő sebeket. – Ez egy vékony, fém bilincs nyoma, igaz, Tae? Mit mondtam a bilincsekről? Hm? Hogy kisebesítik a bőrödet, ha nem elég szélesek és puhák. Ráadásul itt jól meg is húzódott, ki van horzsolva a fél alkarod. C-c-c-c.. – Rosszallón ingatja meg a fejét , végigfújva fertőtlenítővel az összes sebemet. Bekeni a bőrnyugtató krémmel, amit mindig használunk, és be is kötözi. Kigombolja az ingemet, hogy a felsőtestemet is leellenőrizze. Ujjait végighúzza kulcscsontomon, amit sziszegve fogadok. – És még ez is fáj. Haj, Taehyung, miért fekszel le valakivel, aki egyáltalán nem figyel rád?...

– Ne mondj ilyet! Ő figyelt rám! – Nos, könnyektől nedves arccal és sírós hangon nem vagyok olyan határozott, mint szeretnék lenni.

– Igen! Azt látom! Legalább védekeztetek? – Eltátott szájjal nézek fel Hoseokra. Nos, nem. Eszembe sem jutott! – Taehyung, az isten szerelmére, ne idegesíts fel! Figyelj, én próbálok veled türelmes lenni. Tényleg próbálok. De ha teherbe esel valakitől, aki ennyire nem vigyáz rád, és még csak a nevét sem tudom, úgy nagyon nehéz türelmesnek maradni! Hogy hívják?