Nem vagy egyedül!

1. A megmentő

A napom ugyan úgy kezdődött, mint mindegyik másik. Ugyan úgy felkeltem, ugyan úgy elkészültem, és ugyan olyan elcseszett reggel volt mint minden áldott nap. Elköszönve nagyitól meg sem álltam a boltig. Vettem egy ön gyújtót, piát meg némi rágcsálni valót. Aztán elindultam az egyik közeli panelhez ami tíz emeletes, tudtam hogy nagyi mindig jót akart nekem, de ő mégsem tudta betölteni azt a szerepet amit a szüleim hagytak rá. Egy barátom sem volt a gimiben mert mindenkit eltoltam magamtól, egy idő után pedig már nem is próbálkoztak többet. Néha bánom néha nem. Jobb is így talán, így senkit nem bántok meg legalább, max. a nagyit. Most sem tudja hogy mire készülök, de nem bírom már tovább, nem bírom azt az űrt amit a szüleim hagytak maguk után. Nem szeretném ezt így tovább csinálni. Szörnyű látni az utcán a boldog családokat. Mert nekem soha többé nem lesz olyanom. Soha. Mama bármit is tett, nem segített rajtam. Anya és apa autó balesetben haltak meg, mikor két éves voltam, szóval az arcukra sem emlékszem, csak képekről tudom, hogy hogyan néznek ki. Mikor oda értem a panelhez felmentem a tetőre leültem a szélére és néztem a napfelkeltét. Elővettem a telefonomat, megnyitottam a hívás listát, majd elindítottam a felvevő gombot.

Kedves Nagyi!
Nem te tehetsz most erről. Nem szeretném hogy majd magadat hibáztasd! Te minden tőled telhetőt megtettél, szóval csak azért teszem ezt mert már nem bírom ezt a magányt és szeretném anyut meg aput megölelni de nem tudom, szeretnék találkozni velük, de már nem tudok, most viszont lehetőségem van. Szóval megteszem. Leugrom a bölcsész utcai tíz emeletes panel tetejéről. Ha majd látod a testemet holtan, kérlek fogd meg a kezem és mosolyogj rám még egyszer utoljára. Ez az utolsó kívánságom, mielőtt meghalok. Szeretlek nagyi. Nagyon. Legyen további nagyon szép boldog életed! Szeretettel Ájlá, vagyis a te kis manócskád!

Elküdtem az üzenetet és melyet szippantottam a levegőbe. Utoljára beszívtam a friss levegőt avagy nem friss levegőt. Utoljára láttam napfelkeltét, és utoljára néztem meg nagyi képet. Majd leges legvégül utoljára néztem meg mindent. Felbontottam a piát és csipszet majd nagyot kortyoltam bele és nagyot haraptam a csipszbe. Majd levettem a dzsekimet, fogtam es meggyújtottam. Csak néztem a tüzet, a lángokat ahogy fújja őket a szél. Megfordultam és megálltam a perem legszélén. Megfogtam a nyakamban lévő gyűrűt ( még a szüleim adták) és behunytam a szememet. Előre léptem...

Amikor is valaki erősen vissza rántott. Megijedtem ezért kinyitottam a szememet. Egy fiú állt nagyon közel hozzám, és elég idegesen nézett.

- Hogy hívnak? Hol vannak a szüleid? Miért akartál leugrani? Egyáltalán tudod hogy mit akartál csinálni? - halmozott el csomó kérdésre, de én nem válaszoltam neki egyre sem. - Hallod te amit mondok? Miért akartál ön gyilkos lenni?

- Miért mentettél meg?

- Mert nem hagyott volna nyugodni, az hogy úgy halt meg valaki hogy segíthettem volna neki. - mondta az idegen.

- HM.

- Hazaviszlek!

- Nem kell. Nem ismerlek.

- Mond a címed.

- Én... - ekkor a mamám rontott ki az ajtón.

- Úristen meg élsz! Hála az égnek! Köszönöm Istenem! - ölelt meg jó szorosan. - Úgy rohantam. És ennyi kész nem bírtam tovább őrült zokokásban törtem ki. - Te ki vagy? - kérdezte hirtelen a mellettem álló fiútól.

- Az aki megmentette asszonyom. A lánya leakart ugrani.

- Ó, én a nagymamája vagyok. De köszönöm amit tettél. Mivel hálálhatnám meg?

- Nem kell semmi, örülök hogy segíthettem.

- Hát akkor viszlát! Gyere Ájlá menjünk haza. - indult el a nagyi, én pedig követtem.

Még utoljára vissza néztem a fiúra majd becsuktam magam mögött az ajtót és elnyelt a sötétség.