Omegapár (Vkook+Sope)(Omegaverse)

Láz

Egy örökkévalóságnak tűnik, mire hazaérünk. Hozzánk haza. Borzasztóan aggódom Jungkookért, főleg, hogy sír, hogy Yoongi hozza az ölében, de egyre rosszabbul viseli a lázát. Ha beindítja az alfa lázat, lehet, hogy még Jungkook is megsérül, nem csak a magzatai. Borzasztóan félek, ez pedig nem segít se Yoonginak, se nekem. Ha félek, az illatom felerősödik, ha sok a feromon az alfa körül, az alfa omegát akar majd. Ha nem kapja meg, az beindíthatja a lázát. És senkinek sem hiányzik most az, hogy egy alfa agresszív és kanos is legyen egyben.

Hagyom, hogy lefektesse Jungkookot az ágyra, aki könnyeiben úszva néz Yoongira, kapaszkodik belé, mint egy mentőövbe, és csókot is váltanak. Látom Yoongin, mennyire nehezen viseli a megpróbáltatásokat, és őszintén csodálom a türelmét. Jackson és Hoseok is magukra hagytak, mindketten közölték, hogy túl erős nekik a szag, nem bírnak mellettünk maradni, főleg nem ebben a kicsi lakásban.

– Yoongi, segíts, kérlek..! Nem bírom, ez most sokkal rosszabb, mint eddig volt, nagyon fáj... – Kook szipog, ragaszkodik az alfához. Hangosan sóhajtok, és odabújok hozzá, hogy segítsek Yoonginak lefejteni róla a kezeit.

– Nem tudok, Jungkook, így is kegyetlen harcot vívok a farkasommal, hogy a helyén maradjon. Főzök nektek valamit, jó? Szeretnél enni valamit? – Szépen lassan hátralépked az ajtóhoz, bár abból ítélve, hogy szinte liheg, nehezen bír a vérével. Őszintén, nem hibáztatom érte.

– Kérlek! Könyörgöm! Yoongi, nem érdekel, ha fáj, most is fáj. Nagyon! Bármit megteszek, csak segíts! – Jungkook könyörgése hatással van az alfára, mert élesen szívja be a levegőt, és az ajtófélfában támaszkodik meg, ujjai rászorulnak a léceire. Én apró csókokat nyomok Kook tarkójára, nyakára, hasát cirógatva a csatakos pólón keresztül. Forró, nagyon izzad, és a mangója rettenetesen tömény, édes. Mintha higítatlan, túlcukrozott szörpöt öntenének a torkomra. – Tae, vedd le! Vedd le, kérlek, megsülök, nem bírom elviselni a ruháimat! – nyüszög, kétségbeesetten markolva és tépve az anyagot. Mintha egy kellemes zápor alatt ázott volna el, szabályosan nehéz a póló, amit leoperálok róla. Egész testében reszket, vizes hajába túr, és úgy néz fel az alfára, aki úgy tűnik, az önuralma végefelé jár. Mire a nadrágot és a cipőit is lefejtegetem Jungkookról, Yoongi négykézláb állva, ugyanúgy reszketve morog az ajtóban. Nagy, mély levegőt veszek, mert tudom, hogy ez mit jelent, és nem hiányzik az, hogy még Hoseok is megsérüljön. Meg kell nyugtatnom a Lunámat, hogy ne hívja őt ide. A játékszereinkhez lépek, hogy pár análtágítót és dildót tegyek az ágyra, az addigra teljesen meztelen Jungkook keze ügyébe.

– Készítsd fel magad, mert már ő is lázas. Nem akar segíteni, de fog, ezzel már nem tud szembemenni. – Nézek Kookra komolyan, aki bólintva kezd neki a műveletnek. Nincs szükség síkosítóra, a szervezete készül az alfa fogadására, bőven elég nedvességet termel. Feszülten szusszantok egyet, és halk, óvatos lépésekkel közelítek az alfához. – Yoongi... – szólítom meg halkan, de csak addig, amíg rám nem emeli éjfekete szemeit. Agyarai elől vannak, vicsorog, morog, mint egy veszett kutya. Nem, ez nem Yoongi. A farkasa irányít, ami nagyon veszélyes. Semmi mást nem lát, csak a lázas omegát, aki segíthet az ő lázán, és aki könyörög érte. – Alfa – biccentek, megszólításommal jelezve, hogy látom a helyzetét. Letérdelek, megadva a tiszteletet és biztosítva az engedelmességemről, hogy még véletlenül se érzékeljen ellenségnek. – Omega vagyok, ne árts nekem! Kérlek! Segíteni jöttem. – Próbálom megnyugtatni, gyengéden simítok állára és arcélére. Minden mozdulatomat figyeli a szemével, nem halkul morgása, de nem is lép agresszíven. Hagyja, hogy közelebb hajoljak a nyakához, megkockáztatva ezzel azt, hogy megjelöl, hiszen vállam kényelmesen elérhető számára. Félelmet viszont nem érezhet rajtam, mert nem félek tőle. Nem adott rá okot, hogy féljek tőle, és amíg a megadást is érzi mozdulataimban, nem fog bántani. Puha, bókló csókokat szórok a nyakára, miközben lassan elkezdem felhúzni a pólót felsőtestéről. – Köszönöm, Alfa. Köszönöm, hogy segítesz vigyázni a gyermekeidre. Időre van szüksége az omegádnak, de segítek addig Neked. Köszönöm, hogy óvatos vagy, és hogy megengeded. – suttogom a fülébe, hogy lekössem a figyelmét addig is, amíg a pólót áthúzom a feje fölött. Levezetem karjaira, és hagyom, hogy a földig essen. Kezeim helyett most arcomra, szemeimbe néz. Morgása halkul valamennyit, és fogait is elrejt ajkai mögé. Határozottan, lassan emelkedik fel, térdeire ülve, és türelmetlenül, mégis kíváncsian néz le rám. Bizalmat szavazott, én pedig nem fogom eljátszani a bizalmát. Közelebb kúszom hozzá, ugyanúgy a térdeimen, ahogy ő is van, és mellkasának döntöm az arcomat. Tudom, hogy el fogja veszíteni a fejét, hogy bántani fog, de azt is, hogy az őszinteség az egyetlen dolog, ami talán segíthet nekem egy kicsit. – Félek, Alfa. Félek tőled. Kérlek, vigyázz rám! – Szavaim ellenére kiütközik rajta, hogy nincs magánál. Yoongi most megölelne, megnyugtatna, vagy legalább megsimogatna egy kicsit, hogy bátorítson. Ehelyett most csak a vállamra fog, és határozottan nyomja lefelé a felsőtestemet, durván, erősen, ellenkezést nem tűrve. Épphogy ki tudom nyújtani a lábaimat, mielőtt még egy kéretlen nyújtást kapok, de sikerül lehasalnom elé. Ő nem hezitál egy pillanatot sem, azonnal az övnek, majd a gombnak esik, hogy megszabadulhasson a nadrágjától, mintha nem lett volna a testhelyzet is elég egyértelmű. Normális esetben örömmel teljesíteném a kérést, hiszen tényleg szeretek szopni, szeretek örömet okozni és erre koncentrálni. De még Jungkooktól sem viselem jól, ha eldurvul, az ő méretével. Az alfát meg sem próbáltam a torkomra engedni múltkor, Hoseokkal sem kellett ezt a kényelmes határt átlépnem, mert ő nagyon megértő volt ezzel kapcsolatban. Itt viszont nem számítok. Ezt abból is érzem, ahogy a tarkómra, majd hajamra fog a férfi. Az első erőteljes lökéssel a szájpadlásomat üti meg, a második viszont a torkomhoz ütközik. Ez hangos, öklendező hangot követ, mert igencsak kellemetlen, főleg, hogy bár a koponyámat biztosan tartja a tarkómnál, a másik keze húzza a hajamat mindkét mozdulat közben. A harmadik próbálkozást viszont sikoltva, könnyezve fogadom, amikor átlépi a kényelmes határt, és tövig a számba nyomul. Orrom fájdalmasan ütközik ágyékának, rémült, kerek szemekkel jövök rá, hogy nem elég, hogy az egész torkom fáj, mintha szétszakadni akarna, levegőt sem kapok. De visszaút nincs, és pontosan tudtam, hogy mi lesz a következménye annak, ha idejövök. Tudtam, hogy tehetetlen leszek, hogy fél kézzel is elbánna velem, amiről nem rest bizonyságot tenni. Minden lökése durva, gyors, fájdalmas és ijesztő. Érzem, hogy Hoseok elindult, hogy siet hozzám, mégis rettegek, hogy nem fog időben ideérni. Nagyon kevés időm van a lélegzésre, azt is megnehezíti az orromban is patakzó könnyáradat, és a nyál, ami hamar csorogni kezd az államon.