Blue Lights [L.R.H.]

- Tizennyolcadik fejezet -

C a m e r o n

Luke látszólag lefagy, meglepődik.

A képernyőre mered. Beletelik pár másodpercbe, míg leesik nekem, hogy az érzelmeimet akarja leolvasni az arcomról, de nem tudja eldönteni, hogy mit lát.

Becsuktam a szemeim, majd nagyot sóhajtottam. El kell mondanom neki mindent a történtekről, mielőtt olyat lát bele az egészbe, ami nincs is.

- Már a kórházban erősködött. Azt akarta, hogy menjek el a Grace-be – kitámasztom a telefont az egyik párnával, majd a hátamra fordulok. A plafont bámulom, miközben tovább mesélek. – Én nem akartam menni, meg is mondtam neki, de akkor kijelentette, hogy hazakísér. Nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy felesleges – a hajamba túrok. Mérges vagyok magamra, amiért mégse mondtam neki nemet. – Folyamatosan próbál testi kontaktusba kerülni velem, hetek óta ezt műveli, és rettenetesen idegesítő. Eddig nem értettem őt, de aztán ahogy a ház előtt szinte rám vetette magát... - mély levegőt veszek, próbálom legyűrni az undort magamban. – Ellöktem magamtól és faképnél akartam hagyni, de... - nagyot nyelek. Luke mély levegőt vesz, mire a képernyőre pillantok.

Most már az ágy szélén ül, egyik kezében a telefont tartja, míg a másikkal a hajába markol. Érzem, ahogy engem bámul, miközben mérhetetlen düh van az arcán. Mikor nem folyatom a mesélést, újabb sóhaj hagyja el ajkait, majd végre megmozdul.

- Ugye nem bántott? – a hangja kimért és fájdalmas.

- Nem! – vágom rá. – Nem bántott – ismétlem meg higgadtabban. – Bejöttem a házba és kulcsra zártam az ajtót. Engem nem bántott, de a bejárati ajtóm kapott pár ütést – mondtam ki halkan. Próbálok nyugodt maradni, mikor látom, hogy Hemmo felpattan ülő helyzetéből, és cifrán káromkodik egy sort. A következő pillanatban pedig nem látok a képernyőn semmit, csak egy hangos csattanást hallok, amitől összerezzenek. – Luke? – kérdezem pár másodperc csend után. A kezembe veszem a telefont és megnézem, hogy egyáltalán hívásban vagyunk-e még, majd nyugtalanul konstatálom, hogy igen. Aggaszt ez a mély hallgatás. – Hemmo, kér...

- A rohadt életbe! – morogja a vonal túlsó felén. Mozgolódás látszódik a képernyőn, majd megpillantom a mellkasát. Tökéletes rálátásom van a mellizmaira, ahogy megfeszülnek s ellazulnak, majd ismét megtörténik. Az ajkamba harapok. Olyan intim az, hogy láthatom a bőrét, még ha nem is élőben, hogy a bensőmben forróság árad szét. – Annyira utálom őt – mondja alig hallhatóan. Mikor újra megpillantom az arcát, könny szökik a szemembe, amit gyorsan letörlök, még mielőtt megláthatná. Még mindig a szoba közepén állhat, és bűntudatom támad.

- Nem fekszel vissza mellém? – csúszik ki a számon. Te bolond Morrow!

Luke elmosolyodik, majd rám pillant. Őszintének tűnik a tekintete, amitől elfelejtem, hogy mennyire furcsa mondat hagyta el a szám, és visszamosolygok rá.

- Visszafekszem, Ron – mondja lágyan. Könnyedén mozog, ahogy ledobja magát a heverőre, majd az oldalára fordul. Kitámasztja ő is a telefont egy párnával, és egymást kezdjük bámulni, miközben tovább mosolyog. – Ilyenkor nagyon utálom a Csendes-óceánt.

- Miért? – kérdezem halkan. Azt akarom, hogy feledésbe merüljön Adam, elvégre nem ezért akartunk beszélgetni ma este.

- Mert túl széles és közénk áll – válaszolja egyszerűen. Érzem, hogy elpirulok, de továbbra is csak őt nézem. – És mert nem tudok ott lenni, hogy én kísérjelek haza. Vagy, hogy legalább ellássam annak a tökfilkónak a...

- Hemmo! – szakítom őt félbe. – Kérhetek valamit? – nem szólal meg, csak bólint. – Elmondod, hogy mi történt köztetek? – hallom, ahogy élesen beszívja a levegőt, majd a hátára fordul.