Love Game [Charles Leclerc]

12. Távolság

Valery várta, hogy hazaérjen és csak utána merte kisírni magát. Kiborult a bili, annyi mindent vágtak egymás fejéhez. Minden szó a fejében járt, kísértve vele. Becsapta maga után az ajtót. Nem tudta, ha Charles otthon volt, de nem is érdekelte. Ennyire pocsékul régóta nem érezte magát. Nem is értette, hogy mit keres itt az Formula 1-nél. A kapcsolata Charles-szal egy kudarc, az edzések sem mentek a legjobban és ma elvesztette a kontrolt. Saját maga fölött is. Nem rá vallt, hogy ennyire konfrontálódjon.

A telefonja csörögni kezdett, Pierre neve villant fel. Valery felmordult és megfordította a telefont, hogy ne lássa. Nem lett volna most képes beszélni vele, annyira maga alatt volt. Düh, csalódás és elkeseredés övezte minden gondolatát. Leült az ágy szélére és halántékát dörzsölte, nagyon megsajdult a feje. Nem akart beszélni senkivel, szégyellte volna magát a szülei előtt. Csődnek tartották volna. Ahogyan Charles, egy tehernek. 

Megölelte saját magát, a könnyei lecsorogtak az arcán. Nem is tudta, hogy mi fáj jobban. Charles szavai? Vagy a feszült edzésük? Teher, teher, teher... Szüksége volt valami komfortra. A nagymamája főztje jutott eszébe. Amikor annyian összegyűltek az asztalnál és a nagymamája gondoskodóan eléjük rakta az ételt. Impulzívan elővette a telefonját, felkereste a room service-t és rendelt magának két adag spagettit. Egész nap nem evett semmit.

Amíg megérkezett az étel, letusolt. A forró víz sem tudta megnyugtatni, de legalább nem kellett minden percben letörölni a könnycseppjeit. Nem fáradt azzal, hogy megszárítsa a haját. A közös konyhába ment, ahonnan elvette az ételét. Beült az ágyba és csak maga elé meredt, amint gyorsan befalta. Úgy tűnt, hogy az étel egy ideig megvígasztalta. Az öröme addig tartott, amíg észre nem vette, hogy mindkét tányér üres.

Remélem, hogy csak keveset ettél belőle, drágám. Szinte hallotta a hangját. Az anyjáét, ahogyan vádolja és megszégyeníti azért, mert eltúlzott. Tini éveit arra vesztegette el, hogy betartson minden szabályt. Amíg modell volt, az anyja vasmarokkal irányította mit és mennyit ehet, hogy megtartsa az alakját. Valery sosem tudja elfelejteni, hogy gyengébb pillanataiban mennyire is tudja utálni a saját testét. Sportemberként most nem ehet, amit csak akar, de a csapat nem fogta megszorító diétára. De Valeryt hamarabb kerítették hatalmukba a démonjai, mintsem racionalizálhatta a helyzetét.

Szólni akart Laurennek, hogy megszegte a diétás előírásait. Már nagyon késő volt, de úgy érezte neurotikus lesz ha nem teszi meg. Remegve vette a kezébe a telefont, szerencséjére az idősebb nő gyorsan válaszolt. Valeryt a pánikroham kerülgette.

- Igen, drágám? - hallotta Lauren aggódó hangját, Valery nem mert egyből a telefonba szólni - Minden rendben?

Mély csend. Valery mélyen levegőt vett.

- Megettem két tányér spagettit, nem diétásan és nem volt benne az edzéstervemben - hadarta Valery - Ígérem be tartom ezentúl a diétát, csak... Kinek kell még szólnom? Mi a teendő?

- Huh ez komoly helyzet - válaszolt kisvártatva Lauren, sejtelmes hangon - Lenne még valami, amit nem tettél helyesen. Nem hívtál meg minket is.

Valery felszusszant, megkönnyebbülten. A nő nevetése őt is kicsit magához térítette, rájött, hogy elszaladt vele a ló. Örült, hogy Lauren nem szídta le, mert ennyire túlreagált valamit. Abban a pillanatban szentül hitte, hogy ezzel is csak árt a csapatnak és a saját teljesítményének, mert elcsúszott. Szétesve érezte magát, hogy őt csak rángatja az ár.

- Én csak féltem sarokba dobtam ezzel az egész edzéstervet és ártok a csapatnak.

- Feküdj le aludni - felelte kedvesen, lesütött róla, hogy vígasztalni szerette volna - Semmi rosszat nem tettél. És ígérd meg legközelebb engem és Charlest is megkínálsz.