Blue Lights [L.R.H.]

- Tizenkilencedik fejezet -

C a m e r o n

Gabrielle néni háza egy cseppet sem változott az elmúlt évek alatt. Még mindig ugyanaz a kedves otthon fogad, mint ami anno régen is, mikor apa élt.

Nem kell mondanom, hogy azóta egyszer sem jártam nála. Telefonon minden évben beszéltünk, de látogatásokról szó sem volt. Egészen eddig...

Mikor sírva felhívtam őt, ahogy otthon dobáltam be a cuccaimat egy hátizsákba, nem kérdezett semmit azon kívül, hogy mikor érek hozzá. És így talán mindenki megérti, hogy miért ő a legkedvesebb személy számomra a rokonok közül.

A ház verandáján ültem, egy régi hintaszékben, és élveztem a hajnal kellemes melegét, miközben a gyönyörű kertjét néztem. A nap első sugarai átvilágítottak a magasra nőtt fák között, tündéri fényt adva ezzel a kis halastónak, ami alig volt három lépésre a háztól. Élveztem, ahogy a reggeli szellő meg-megsimogat, s majdnem sikerült bealudnom, mikor Brie néni kedvesen megérintette a vállam.

- Hoztam kávét – a bögrémet a kezembe adta, majd kikerülve engem, leült az asztal túloldalán a másik hintaszékbe. Tegnap este, amikor megérkeztem hozzá, nem faggatott semmiről, csak egyszerűen elfogadta, hogy segítségre van szükségem. Megágyazott a világ legkényelmesebb kanapéján -de tényleg-, és hagyta, hogy a tévében menő romantikus filmre kibőgjem a lelkem is. Az ölébe hajtott fejjel aludtam el, miközben a hajamat simogatta, és az este kis részében újra gyereknek érezhettem magam. – Cicám, mi a baj? – kérdezte halkan.

Az arcát bámultam, és letöröltem egy kósza könnycseppet a bőrömről. Érdeklődve vizslatott a piros szemüvege mögül, kékeszöld szemei szinte beszkennelték arcom minden szegletét. Festett fekete haja göndör fürtökben lógott pufók arca körül, és egyszerűen elcsodálkoztam azon, hogy a legutóbbi találkozásunk óta egy percet sem öregedett.

- Apa hívott utoljára így – szólaltam meg pár másodperc múlva. Nagyot kortyoltam a kávéból.

- De nem azért jöttél, mert ő hiányzik neked – jegyezte meg, és szétnézett a kertjében. – Nekem is hiányzik – mondta halkan. – Ő volt az egyetlen, akit bírtam a férjem családjából – elmosolyodott.

- És mi van Pete bácsival? – kérdeztem somolyogva.

- Jaj, ugyanolyan pimasz vagy, mint apád is volt! – legyintett felém, majd elnevette magát. – Pete Morrow egy igazi gazember, állandóan dolgozna, ha tehetné. Nem érdekli az sem, ha az egészsége rámegy! – morgolódott. Mosolyogtam, ahogy hallgattam édes hangját, és egy pillanatra elfelejtettem minden bajom. – Most pedig a gyerekeinél van valahol a világ másik végén! De szerintem még ott is dolgozik – a mondandója végére elmosolyodott, és rám nézett. – Azonban ez most mellékes. Úgy örülök, hogy itt vagy! Tudom, önző vagyok, de ezt akkor is ki kellett mondanom!

- Ugyan már, Brie néni – előre hajoltam a széken, és megfogtam az asztalon pihentetett kezét. – Én is nagyon örülök, hogy itt vagyok. És köszönöm, hogy feljöhettem hozzád.

- Jaj, drágám, amíg csak élek, mindig lesz Hornsbyben egy személy, aki tárt karokkal vár téged, bármi is történik – mondja elérzékenyülve, majd megtörli a szemét egy szövet zsebkendővel. – De most már tényleg, mesélj – szipog egy sort, és rám néz. – Mi történt, drágám, amiért idáig ? – akaratlanul is a nyaklánchoz nyúlok, ami a nyakamban pihen, mire Gabrielle néni leköveti a tekintetével a mozdulatom, és meglepődik. – Csak nem egy új szerelem? – apró szemei most kidülledve néznek, mire szomorúan bólintok. – Már éppen ideje volt, hogy kiheverd azt a Calum gyereket! Milyen bandában is játszik? – meglöki magát a székben, s hintázni kezd. Hatra dőlök, s én is hasonlóan cselekszem, miközben még mindig a medált szorongatom jobb kezemmel. – Ahj, pedig itt volt a nyelvem hegyén!