Novellák és kósza gondolatok

Művészetek nélkül

Egyszer régen, egy hatalmas háború következtében két részre szakadt a világ. A nagyobb területet a győztes nagyhatalmak kezdték uralni, kegyetlenül leigáztak minden népet, kultúrájukat eltörölték, hagyományaiktól megfosztották őket. Leromboltak mindent, ami szép, amitől egy kicsit is elviselhetőbbé vált volna a vesztesek nyomorult élete. A világ másik fele egyetlen, eldugott kis ország, amely szerencsésen elkerülte a Föld nagy részét porig romboló atomcsapásokat. Messze van mindentől, és alig pártízezer ember lakja. Hajdanán ide menekítettek minden értékeset, minden szépet, ami arra a sorsra született, hogy túléljen, és évtizedekkel később is boldoggá tehesse az embereket. A művészetek világa lett ez, a könyvek, dalok, versek, festmények birodalma. Legalábbis az öregek mindig így mesélték. De ők sem tudhatják pontosan, mi is történt, abban a bizonyos háborúban, hiszen lassan idestova kétszázötven éve menekültek családjaink erre a védett helyre. Voltak ezenkívül más megválaszolatlan kérdések is. Sokáig nem is sejtettük, mi zajlik éppen a világ többi pontján, és nem értettük, miért nem jött értünk senki, hogy legyilkoljon, vagy rabszolgasorba taszítson minket. Miért nem dobtak ránk atombombát, amikor egyetlen gombnyomással eltörölhettek volna minket a Föld felszínéről, és másodpercekkel később már nem lett volna, aki emlékezne ránk? Még a legbölcsebbek sem tudták ezt megmagyarázni, de talán nem is lett volna igazán szükséges. Mi csak éltük az egyszerű, ám örömökkel teli életünket, és minden nap hálát adtunk, hogy ezt megtehetjük. De mint mindennek, ennek is véget kellett érnie egyszer. Erről szól ez a történet.

Azon a napsütéses májusi reggelen ugyanis útra keltünk, hogy felfedezzük a többi országot, amit addig egyszerűen csak Másik Világnak neveztünk, hisz lehet, hogy alig választott el minket valamicske terület, mégis egy teljesen másmilyen univerzum volt. Pontban hat órakor tehát a kedvenc zeneszámomra ébredtem, és egy gyors zuhanyzás után elkezdtem kiválasztani az aznapi ruháimat. Ez mindig a hangsúlyos része a reggeleimnek, hiszen az öltözékem segít leginkább kifejezni, hogy milyen reményekkel és hangulattal szeretném a napot véghezvinni. Hosszú percekig csak megbűvölten bámultam a mindig rendetlen szekrényemben uralkodó színkavalkádot. A tekintetem végül egy fodros, halványlila blúzon állapodott meg, amit apró, csillogó, ezüstös virágokkal díszítettek. Ehhez vettem fel egy bő szabású kék nadrágot, és egy kényelmes fehér cipőt. Kiegészítőnek a számtalan karkötőmön kívül egy szívalakú medált és a kedvenc fülbevalómat választottam. Elégedetten fordultam körbe a tükör előtt, miközben kiengedtem az éjszakára szoros fonatba fogott hajamat. Hullámos tincseim világosbarna zuhatagként omlottak a nyakamba. Minden tökéletesen kezdődött, de a szívem valahol mélyen tele volt félelemmel, melyet anya isteni lekváros palacsintája sem tudott velem feledtetni, amit reggelire sütött. Az indulás időpontja vészesen közeledett. Amikor az óra nyolcat ütött, három társammal együtt az ország pártucat autójának egyikéhez léptem. A járművet bizonyára hosszú évtizedek óta nem használták, ami érthető, hiszen egy ilyen kis helyen mindenki gyalog jár-kel. Mielőtt azonban hangot adtam volna aggályaimnak a kocsi épségét illetően, megtette helyettem más.

- Működik még egyáltalán ez a roncs? - kérdezte kételkedve egy húsz évforma srác, Áron.

- Hogy a csudába ne működne! -nevetett ránk rekedtes hangján egy ismeretlen öregúr. - A családom generációkon keresztül gondját viselte ennek a szépségnek. Olyan gyors, mint a villám és olyan tökéletes állapotban van, mint talán még soha. - paskolta meg az említett szépség tetejét. Szavaira csöppet rácáfolt, hogy tenyere nyomán behorpadt a lepattogzott fényezésű fémváz.

Az út hosszú volt, de eseménytelennek nem mondanám. Eleknek - mert mint kiderült, így hívták az idős bácsit - nem igazán sikerült vezetnie kedvenc járművünket, ami többször is lefulladt útközben, és egy-egy emelkedőn csak tolva sikerült feljuttassuk. Sőt, párszor előfordult az is, hogy csupán a másodperc törtrészén múlott, hogy nekimenjünk egy fának, vagy egyéb tereptárgynak. Így alakult, hogy az alatt a pár óra alatt egész jó kis csapattá rázódtunk össze. Különösen jóba lettem egy Nara nevű húszas évei második felében járó nővel, aki saját verseivel és kitalált történeteivel szórakoztatott minket. Bár nagyon magabiztosnak akart mutatkozni, láttam rajta, hogy iszonyatosan hiányzik neki a családja és hiába hajtja a kíváncsisága, hiába szeretné felfedezni a Másik Világot, néha inkább otthon lenne, mintsem ennek a majd széteső autónak egyik kényelmetlen hátsó ülésén. Az igazat megvallva, ezzel én is pontosan így voltam. Amikor meghallottam, hogy kis csoportok indulnak el az ismeretlen területek felé, azonnal tudtam, hogy nekem is ott a helyem. Vonzott az a bizonyos ismeretlen és szomjaztam a kalandra. Szerencsére ezt a szüleim is megértették, így hát aggódó szívvel, de elengedtek. Mindig is arra neveltek, hogy éljek a mának és hallgassak a megérzéseimre. Én pedig éreztem, hogy le kell győzzem a félelmeim, és meg kell tennem azt a lépést, amit már több, mint két évszázada senki sem mert.