Vihar előtti hullámok

033 ~ Mercy, Mercy, Mercy [Cannonball Adderley]

Azt szeretem New York-ban, hogy a hatalmas felhőkarcolók mellett a problémáim igencsak eltörpülnek. Így én sem veszem őket annyira komolyan, és sokkal hamarabb túllendülök a dolgokon. Például könnyebben elfogadom, hogy a tanárom médiás karrierjének megtartása érdekében el kellett őt hagynom.

Habár való igaz, hozzátartozik a dolgokhoz, hogy az elmúlt közel egy év feldolgozása a legkevésbé sem fenékig tejfel. Mert ahhoz, hogy begyógyulhassanak a sebek, előtte le kell őket fertőtleníteni, ami sokszor nagyon fájdalmas tud lenni.

Ezt csinálta a pszichológusom is.

Mert mit tesz az ember, ha egy ilyen helyzetbe kerül? Felkeresi a város azon terapeutáját, akiről köztudott, hogy még az esküdtszék előtt is tartja a száját az ülésen elhangzottakról.

Június tizennegyedike van, ma volt az utolsó tanítási nap ebben a tanévben abban az iskolában, ahova Paul apjának segítségével átiratkoztam. Az utolsó óráról való kicsengetés után pedig első utam Agatha-hoz vezetett, mint ahogy az elmúlt két hónapban minden héten kétszer.

Szeretem, ahol dolgozik. Otthonos környezet, mindig vaníliaillat kering, és sose fázom, de nincs is melegem - habár tagadhatatlan, hogy vannak olyan kérdései, melyekkel könnyedén leizzaszt. De legalább az ítélkező tekinteteket mellőzi, helyette pedig érdeklődve hallgatja az éppen aktuális problémáimat.

- Hogy érzed magad? - Teszi fel a kérdést, miután megkínál cukorkával, amit én örömmel fogadok el.

- Nem is tudom - ingatom a fejem. Az év végi hajrá egy teljesen más iskolában, más közegben nagyon furcsa volt, és mi tagadás, felborította az eddig sem éppen nyugodt életemet.

- Mik történtek a legutóbbi találkozásunk óta? Lett valamilyen fejlemény? - Puhatolózik. Ezzel együtt pedig rám bízza a mai téma kiválasztását, de szerintem ő is pontosan tudja, hova fogunk kilyukadni.

- Bella mesélte, hogy megvolt a pályaorientációs nap, amire még a szünet előtt kellett volna jelentkezni - vallom be végül. - Csak ugye én arra eleve nem regisztráltam, mert tudtam, hogy nem fogok már oda járni, amikor esedékes lesz. Kiderült, hogy Jackson is előadott és szép számmal ültek a sorokban az iránta és a rádiós szakma iránt érdeklődő diákok.

- Te hoztad fel a barátnődnek a témát?

Kelletlenül bólintok.

- Érdekel, mi van vele?

Nagyot nyelek. Ezt még magamnak is nehéz belátnom, nemhogy egy pszichológusnak.

- Ami azt illeti, igen. Sajnos szabad perceimben sokszor ő jut eszembe. Tudom, hogy nem jó szokás és abba kellene hagynom, de gyakran eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha - sütöm le a tekinteteimet.

- Ne hibáztasd magadat ezért. Oka van, hogy sokszor gondolsz rá. Elvégre sok időt töltöttetek egymással, így természetes, hogy a feldolgozás során elkalandozik az ember és ilyen kérdések foglalkoztatják.

Már hogy ne okolnám magamat, amikor miattam tette kockára az állásait és kis híján el is vesztette azokat?

Ezeket persze nem mondom ki hangosan, csupán tengerészkék kardigánom ujját gyűrögetem, miközben a cipőm orrát bámulom.

- A barátnőd hogyan viseli, hogy már nem vagy ott vele? - Tereli a témát másik irányba.

- Ami azt illeti, egész jól. Szinte minden nap találkozunk, amikor nem hozzád jövök - jelenik meg egy halvány mosoly az arcomon.

- Örömmel mesél azokról a dolgokról, amik az iskolában történnek?

- Van, amiről igen, de általában csak én szoktam beszámolni a mindennapjaimról. Ő csak a tanáromat illető pletykákról beszél, mert tudja, hogy érdekel. De mindig szűkszavúan fogalmaz, utána meg én nyaggatom, hogy mondjon többet.